Akik a magyar kulturális életet és annak finanszírozási kérdéseit ismerik, netán ezen a területen dolgoznak, alkotnak vagy szerveznek, azoknak éves rutin, hogy az utolsó utáni pillanatban, vagy még azután egy kicsivel derül ki, lesz-e pénzük a következő évet/évadot működtetni. Ehhez nagyon hasonló dolog történt a TESZT-tel is idén, amikor az országos, aztán a megyei költségvetés elfogadása meglehetősen elkésett. Nincs az a fesztivál, amelyet másfél hét alatt meg lehet szervezni. A költségek radikális csökkentése idén azt eredményezte, hogy a TESZT-nek le kellett mondani a tervezett program hat előadásáról, így lett a tavalyihoz képest az idei félTESZT – a különbség az első három napon, a napi 1-1 előadással roppant módon érzékelhető volt.

 

A fesztivál közönsége az első nap egy orosz előadást láthatott, amely a Sociopath/Hamlet címet viselte. A novoszibiriszki Stary Dom Állami Dráma Színház előadása Andrej Prikotenko rendezésében azt a kérdést tette fel, hogyan alakulna Hamlet története, ha a jelenben játszódna. A válasz pedig megtalálható az előadás címében: a szereplők szociopaták lennének, és ez erősen megváltoztatná a tragédia hangsúlyait – vagy pontosabban: ellehetetlenítené a tragédiát.

 

Én szívesebben használnám a szociopata helyett a karakterek jellemzésére a nárcisztikust, hiszen az Y és a Z generáció közhelyként emlegetett nárcizmusát látjuk a színpadon. Hogy az alkotók valóban generációs problémát szerettek volna megragadni, arra sok popkulturális utalás is ráerősít: Nirvana és Linkin Park éneklése, a dobozszerű, átlátszó zárt tér falára kivetített szereplők képe és párszavas jellemzése, amely a PC játékok fénykorát idézi, és Claudius monológja, amely a harmincasokról szól, akik már nem gyerekek, de még nem is apák – egy felnőtt- és gyermekkor között megrekedt generáció képe jelenik meg előttünk a színen. A megidézett cybervilág a játék tere, ezért a halál csak annyira komoly benne, mint amikor elveszítünk egy életet a Counter Strike nevű lövöldözős játékban. Komolyan vehetetlen Hamlet tragédiája is, hiszen a morál, amely Shakespeare Hamletjének cselekedeteit vezeti, ebben az előadásban említés szintjén sem kerül elő – nincs transzcendens és nincs társadalom, jó és rossz sincs, csak az egyének kínjai és panaszai, ami tartalmatlanná és unalmassá változtatja a történetet.

 

Az előadás részben a színészek improvizációiból áll össze, akik az említett generációkhoz tartoznak, és bár tiszteletben tartom, hogy ők így látják saját magukat és a körülöttük élőket, mégis túl egydimenziósnak érzem azt az állítást, miszerint a mai harmincasok szociopaták, eltűnnek a cybertérben, nincs valós kapcsolatuk egymással. Ráadásul az előadásban ebből a kijelentésből nem igazán következik semmi, így a harmincasokról tett kijelentések megmaradnak puszta didaktikus ítéleteknek, melyek alátámasztás nélkül nemigen állják meg a helyüket.

 

A fesztivál második napján a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Hattyúk tava újratöltve című előadását látta a közönség. Kokan Mladenović szerb rendező nem arról híresült el, hogy politikai mondandóját bonyolultan becsomagolja, aztán masnit köt rá. Előadásaiban felszabadító és rokonszenves, ahogy egyenesen az arcunkba vágja, amit a világról gondol, és nincs ez másképp most, a Hattyúk tavánál sem. A tizennégy kis etűdből álló produkció első része azt mutatja be, hogyan teszi tönkre a politikailag korrekt beszédmód a művészi kifejezés szabadságát, meg úgy általában a történetmesélést. A herceg itt nem tud elindulni a lován a mese elején, mert közbeszólnak a feministák, az állatvédők, és különben is, már hercegi címe önmagában felhívja a figyelmet a társadalmi osztálykülönbségekre. A PC túltolásának kifigurázása persze ugyanolyan popkulturális közhely, mint az az erőlködés, amellyel megpróbálunk minden kérdésre politikailag korrekt választ találni, ugyanakkor a temesvári előadás jó humorérzékkel viszi színre nem épp PC véleményét az ügyről, majd az előadás többi részében megmutatja azt a szakadékot, ami szavak és tettek között tátong fejlett nyugati kultúránkban.

 

A Hattyúk tava újratöltve jelenetei érdekes keveréket hoznak létre a klímaszorongás, a környezetszennyezés, az ökológiai fenntarthatóság és a hatalom kérdései, valamint a klasszikus balett formai megjelenítése között. A temesvári színház tütüben ugrándozó művészei egy kiszáradt tómeder előtt mesélnek nekünk arról, hogyan irányítják hatalmi érdekek a környezetszennyezést, és arról, hogyan asszisztálunk ehhez mindannyian a rendszer részeiként.

 

A harmadik napon a francia Cie Malka Tánctársulat Têtes d’Affiche című előadása az emberek közötti dominanciaharcot fogalmazta meg két táncnyelvet vegyítve: a kortárs táncét és a hip-hopét. Az előadás elején a hat táncos egy-egy egyéni, monoton, szinte mechanikus mozdulatsort végez. Ebből az zökkenti ki őket, amikor az egyik test akadályozza a másikat a mozdulatsor elvégzésében. Az egymással konfliktusba kerülő, egyre ingerültebb mozdulatsorokból szép lassan egy sorba rendeződnek a táncosok, innentől a tét az lesz, ki áll a sor legelején – az első hely megszerzéséért a szereplők igen kreatív és változatos módszereket vetnek be. Hízelgés, manipuláció, agresszió, figyelemelterelés vagy a helyzeti előny kihasználása – ezeket a társadalomban működő mechanizmusokat látjuk viszont a színpadon, a káoszból mindig újrarendeződik a sor, vagyis a társadalmi hierarchiakonstrukció, amelyet egyes csoportok hoznak létre azért, hogy benne megtalálják a helyüket. Bouba Landrille Tchouda koreográfiája pörgős, energikus és könnyen dekódolható – bizonyos szempontból azt is mondhatnánk, hogy túl könnyen, mert bár bizonyos pillanatok szórakoztatóak, néha egészen humorosak is, a jelenetek nem rejtenek magukban túl sok meglepetést sem tartalmilag, sem mozgásban. Kellemes, esti szórakozásnak mondanám inkább a Têtes d’Affiche ötvenöt percét.

 

Az első három napon a félprogram és – szintén a költségcsökkentés miatt – a szakmai meghívottak hiánya fájón kiürítette a máskor nyüzsgő és jó hangulatú fesztivált. Remélem, hogy az idei kellemetlenségek után 2020-ban teljes gőzzel folytatódhat majd tovább.