A 20. századi filozófiában egyre elterjedtebbé vált az a nézet, hogy a test nem különálló létező, hanem a világba belevetett ágens, amely az ember és a környezete közötti kapcsolatot biztosítja. Ilyen módon mélyen kitett a társadalmi változásoknak, és természetesen a történelmi folyamatoknak is pontos mementója. A Testek című sorozat mintha ebből az alapállásból indulna ki: a történet szerint egy majdnem pontosan ugyanolyan holttest kerül elő 1890-ben, 1941-ben, 2023-ban és 2053-ban is. A férfi karján mindig különös jelképeket találunk, a halál okát a rendőrség sosem tudja megállapítani. A néző számára hamarabb, a szereplők világában kicsit később derül ki, hogy ezek a gyilkosságok összefüggenek, pontosabban ugyanannak a logikai láncnak az elemei. Mindennek pedig tényleg csak az az oka, hogy valakit egyszer nem szerettek?
Nem véletlen, hogy manapság ekkora népszerűségnek örvendenek a multiverzumos narratívák és a lineáris időkezelést megtörő történetek. Tanulmányok egész sora szól arról, hogy ez a dramaturgiai megoldás milyen elemi módon reflektál a kortárs szorongásokra, a „minden egész eltörött” érzésre. A Testek készítői ráadásul tudatosan olyan történelmi korokba helyezték a szereplőket, ahol ezek a félelmek még kézzelfoghatóbbak voltak. Összekötő kapocsként jelenik meg a különböző idősíkok között, hogy a főhősök nem tudják szabadon megélni érzéseiket és vágyaikat, mert azok ellentétesek koruk normáival. A cím ilyen szempontból többletjelentést is kap: ezek a figurák nem juthatnak el saját testi és ösztöni valójukig, mert küzdeniük kell az őket körülvevő rendszerrel.
Az 1890-es szálban Alfred Hillinghead (Kyle Soller) nyomozó kapja meg meg az ügyet, aki magának sem meri bevallani, hogy bár szép családdal és nyugodt polgári élettel rendelkezik, egy fiatal újságíró, Harry Ashe (George Parker) különös érzéseket hoz benne felszínre. Az 1941-es változatban a Jacob Fortune-Lloyd által alakított nyomozó zsidó származása miatt kerül nehéz helyzetbe a második világháború viharában, míg a két női nyomozónak (Shira Haas, Amaka Okafor) a nemi, vallási és társadalmi helyzetbeli ellentétekkel kell küzdenie. A történelmi tablók felfestése mellett néhány érdekes mikrodilemmát is megjelenítenek: ilyen például, hogy a sorozat története szerint a 2023-as Londonban odáig jutnak a politikai szélsőségek, hogy egy terrortámadás az egész várost elpusztítja, s annak romjain később diktatúra jön létre, amely a szeretet ígéretével tudja megszerezni az emberek támogatását. De izgalmas felvetés az is, hogy a jövőbeli szál során családot szakíthat szét, hogy ki hogyan áll a technológia által biztosított újításokhoz, amelyek megkérdőjelezik az emberi integritást is.
„Tudd, hogy szeretnek” – ez az újonnan kiépülő rezsim jelmondata, ami egyben tulajdonképpen az egész sorozat mondanivalójának kiforgatása. Autoriter rezsim lévén természetesen ez a jövőbeni disztópiában csak egy üres frázis, a széria főszereplői viszont valóban erre vágynak: szeretetre, és arra, hogy elhihessék, hogy szeretik őket. A Testek tehát végül a logikai kapcsolat mellett talál egy másik olyan komponenst, amellyel össze tudja kötni a majdnem két évszázadot felölelő történetet. Ez a magány, amely különböző formákban ugyan, de mindig jelen volt az emberiség életében.
Szép és örök érvényű gondolat ez, ugyanakkor azért érezzük, hogy egy világméretű összeesküvés megindoklásához azért nem elégséges. A Testeknek szakmailag sok erénye van, mégsem lehet teljes a lelkesedésünk, mert a legfontosabb területeken alulteljesít a széria. Pedig nagyon kreatív például a műfajkeverés: az alkotók nemcsak idősíkokat, hanem különböző tárgyi világokat és zsánereket is megjelenítenek. Az 1800-as években klasszikus Arthur Conan Doyle-féle krimit kapunk, a ‘40-es években a noir hangulatban fürdőzünk, a jelen és a jövő pedig a kortárs bűnügyi történetek sötétebb vonulatát jeleníti meg. Ráadásul néhány színész teljesítményére sem lehet panasz: Amaka Okafor és Kyle Soller is remekül jeleníti meg a maga nyomozójának vívódását (ez persze nem független attól, hogy kettejük magánéleti szála sikerült a legjobban), viszont Jacob Fortune-Lloyd és Shira Haas sokkal inkább küzd a karakterrel, ami főként utóbbi esetében meglepő, hiszen őt láthattuk már rendkívül jól játszani az Unorthodox című sorozatban.
A korábban említett szorongásokhoz a történet előrehaladtával az időutazás kérdése is csatlakozik. Belenyúlhatunk-e a történelem menetébe, megváltoztathatjuk-e korábbi rossz döntéseiket? Természetesen egy ilyen történetben mindig lehet keresni a logikai és kontinuitásbeli problémákat, én azonban nem ebből az irányból közelítenék, sokkal inkább az elkerülhetetlen összehasonlítás felől: természetesen ha a Netflixen megjelenik egy ilyen sorozat, azt mindenki óhatatlanul a fentebb említett Darkhoz méri. És bár a német szériámak is voltak hatásvadász és direkt aspektusai, az kétségtelen, hogy Baran bo Odarnak és Jantje Friesének volt mondanivalója, a sok nézőpont és idősík okkal szerepelt a történetben. Ezt az átfogó koncepciót hiányolhatjuk igazán a Testekből, ezzel lehetett volna ez a széria több egy igényes popcornprodukciónál.
Ám annak persze ebben a formában sem utolsó, így a közönségsiker is teljesen érthető. Olyannyira, hogy bár eredetileg minisorozatnak szánták a készítők, maradt annyi nyitott kérdés a történetben, hogy tán egy második évad sem elképzelhetetlen.
A sorozat adatlapja a Mafab.hu oldalán itt található.