Hirdetés

WE NEED A HERO

Tasnádi István: Helló, Héraklész! / Budapest Bábszínház
2021. okt. 22.
Tasnádi István író és Tengely Gábor rendező szerencsére egyaránt kritikusan viszonyul a mítoszhoz, ezért aztán a Héraklész-küldetés fedőnév alatt minimum két történetet mesélnek el a Budapest Bábszínház nagyszabású produkciójában. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
„Az egész fönt van a Wikipedián is, csak nem pont úgy, ahogy történt.” – hangzik el a (majdnem) nyitó mondat, hogy aztán ennek a tézisnek az alapos kifejtését nézzük a következő bő két és fél órában. Már az időtartam sem mindennapi, hiába vagyunk a Budapest Bábszínház nagyszínpadán: az előadás minden elemén érződik, hogy az alkotók apait-anyait, de talán még nagyapait-nagyanyait is beleadtak ebbe a színes, szélesvásznú produkcióba, ami meggyőzően és jó ideig hiteti el velünk, hogy az ókori görög mitológia legnagyobb hőséről, Héraklészról mesél. 
 

Persze róla elsősorban, de azért a dolog ennél bonyolultabb. Tasnádi István író hasonló című kötete a Pagonynál a bábszínházi premierrel egy időben jelent meg: a szöveg kifejezetten jól olvasható, szórakoztató és vagány, szinte megkívánja a szülő-gyerek párbeszédet és a közös értelmezést, meg a polcon heverő más mitológiák fellapozását. Amúgy az árukapcsolás érvényes módjának gondolom ezt, a könyv kedvet csinál az előadáshoz, az előadás meg a könyvhöz. A könyv olykor háttérinfót ad, az előadás meg több, szimultán csatornán ajándékoz élménnyel. Több ez ügyes marketingnél: ha a két-, illetve háromdimenziós sztori alapvetően nem is tér el egymástól, azért mindkét médiumnak vannak olyan aspektusai, amivel a másik nem tudhat rendelkezni, így érdemes mindkét „mítoszvariáció” erényeivel és a bennük rejlő lehetőségekkel megismerkedni. 
 
Apropó, variáció: a mítosznak fontos sajátossága – és ezt a Helló, Héraklész! pontosan példázza –, hogy sosem egyetlen, rögzített, fix formában létezik. A mítosz sokkal inkább élő organizmus, ami az őt használók (!), formálók, fejlesztők kezében folyamatosan változik és alakul, a kitűzött célhoz rugalmasan idomul. Ezt nem mi mondjuk, hanem már a régi görögök is így gondolták: a mítosz sosem függetleníthető az adott kortól, társadalomtól, sőt a politikai viszonyoktól sem. (Tényleg csak zárójelben: ahogy az előadás játékosan, okosan reflektál a mi kis magyar dagonyánkra, az példaértékű. Nem utalgat a sorok között, miközben a feltartott mutatóujjat sem használja: célirányosan, pontosan fogalmaz például Eurüsztheusz ifjúkori motivációi kapcsán, a szülők közül érti, aki érti.) Vissza a műfajhoz: ha még oly gondos kezek is fűzik, göngyölítik, terelgetik a mítosz fonalát, a nagyfokú rugalmasságból következően könnyen keletkezhetnek belső ellentmondások és következetlenségek, sőt akár első látásra kibogozhatatlan csomók is.
 
Ellinger Edina
Ellinger Edina
És akkor itt jön képbe a mi Héraklészünk, aki valószínűleg egyetlen határozott mozdulattal ízekre tépné a csomót. A címszereplő Barna Zsombor kölykös bájjal jeleníti meg ezt a nem túl bonyolult észjárású, de azért nagyon is szeretetre méltó fiút. A józan paraszti ész az ő esetében érvényes kategória: épp csak egy-két másodperccel reagál lassabban a szükségesnél, de ha feldühítik vagy sarokba szorítják, gyorsan, kissé tán túlságosan is gyorsan cselekszik. Emiatt persze megüti olykor a bokáját, de ez is bőven belefér ebbe a verzióba. Barna Zsombor nem emel szobrot Héraklésznak, viszont közvetlen, emberi arccal ajándékozza meg, akivel a nézőtéren bárki szívesen összepacsizna. Mert a tankönyvekben szereplő hősnek korántsem a legendás hőstettekről szól az élete: kedvemre való látni, amikor elfárad, amikor kételkedik, amikor elbizonytalanodik.
 
És ez már annak a bizonyos másik elbeszélésnek is a része, amire utaltam: Tasnádi István megírta, Tengely Gábor pedig megmutatja egy Héraklész nevű görög srác felnövéstörténetét. Egy olyan sztorit, amiben csupa ismerős elem van egy mai kiskamasz számára is. Mint például az a teher, ami a féltestvér, illetve nevelt gyerek bonyolult státuszából következik. A családon belül szigorúan tabusított, de néha mégis kirobbanó konfliktusok férj és feleség, nevelőapa és gyerek között. Vagy az, hogy nem elég a fiú által csak hírből ismert apa hatalmas árnyékával való szüntelen birkózás, de az apa feleségének pusztító haragjával is dacolni kell. Aztán ott a mindennapos helytállás nyomasztó kényszere az iskolában; az, hogy hétköznapi hősünk hiába menne tesiórára, ha egyszer a kozmogóniát kell bebifláznia. A tinédzserkor más bajai és örömei is feltűnnek persze az osztályközösségen belüli ellentétektől a megfelelő lány megszólításának hogyanjáig és tovább. 
 
Középen: Ács Norbert
Középen: Ács Norbert
Jól működik Tasnádi dramaturgiai megoldása, aminek révén nem Héraklész, hanem a (mindössze két perccel idősebb, de mégis csak) bátyja, Iphiklész kerül a mesélő szerepébe. Szolár Tibor kötöttmellényes, szemüveges jófiúja csodálattal vegyes féltékenységgel tekint a híres-hírhedt tesóra, és több évezrednyi halk beletörődés is van abban, ahogyan újra és újra nyugtázza, hogy nem ő itt a szupersztár. A mítoszrecepció kurrens hagyományához csatlakozik a szerző markáns döntésével: végre hangot kapnak azok a mitológiai szereplők, akikről alig esik szó az antik vagy akár későbbi forrásokban, lásd, mondjuk, Margaret Atwood, Carol Ann Duffy és mások vonatkozó műveit. Iphiklész nem csak hangot kap Tasnáditól, hanem cselekvési lehetőséget: mint kiderül, Héraklész hőstettei közül jó néhány nem valósult volna meg, ha nincs ott a duzzadó izmok helyett agytekervényeivel dolgozó fiatalember. Legalábbis ő így emlékszik a történtekre…
 
Egy Héraklész-történet színházilag legvonzóbb, ám egyben legveszélyesebb része a tizenkét munka megmutatása. Az alkotók elkerülik, hogy puszta leltárolvasás váljon a sikerszériából: inkább Héraklész sajátos és változatos edzésprogramja ez, ahol ugyan szépen végiglépkedünk mindegyik próbatételen, ám csak nagyjából minden másodikat látjuk részletesen, színről színre. A gyerekközönség joggal ámul a bábos megvalósításon (lásd később), kedvencük mintha mégis a vetítést és mozgást kombináló videójátékos akció lett volna (animáció: Szapu Dániel, Varga Vince). (És van még számos, az előadás idején túlnyúló, még kortársabb kommentár is a mítoszhoz: a bábszínház TikTok-oldalt is indított Héraklésznak.) Az első hőstettet, a sokszoros embernagyságú nemeai oroszlán legyőzését épp úgy muszáj megmutatni, mint az utolsókat, az alvilági látogatást vagy a lernai hüdra száz fejének lemetszését. Lehet, hogy a szörny nyakain csak a nyűgös és elcsigázott Héraklész véli felismerni apja, Zeusz arcvonásait, mindenesetre az ötlet új jelentéssel telíti a családi drámát. 
 
Barna Zsombor, Szollár Tibor és Márkus Sándor
Barna Zsombor, Szolár Tibor és Márkus Sándor
Mert itt mégis csak a társadalmat kicsiben jelképező család, családok működésén van a fő hangsúly. Ott van a sok-sok drámából jól ismert, Pethő Gergő által végig joggal kissé sértettnek, de azért alapvetően jóindulatúnak mutatott Amphitrüón, illetve felesége, a Kovács Judit kezei között szolgálatkész, ám saját érdekeiért és igazáért hangosan fellépni képessé váló Alkméné. Meg a közéjük minduntalan befurakodó fantom, Héraklész atyja, a mindenható Zeusz: Ács Norbert őscinikus, kegyetlen rendező, akitől félni lehet, rajongani érte aligha. Sokáig tévesen hisszük, hogy felesége, Héra viseli a nadrágot otthon: Ellinger Edina főistennéje mindent és mindenkit bevet Héraklész elveszejtésére, delikát élvezettel manipulál, intrikál és sző cselt, és közben nem veszi észre (?), hogy Zeusz őt is dróton rángatja. Kellenek még segítők és ellenfelek Héraklész két oldalára: Podlovics Laura Megarája az a lány, aki után minden fiú megfordul az osztályban, és aki természetesen érettebb gondolkodású Héraklésznél. Márkus Sándor virgonc életkedvvel tölti meg Eurüsztheusz kontúrjait: a könyörtelen aranyifjú egyszerű vágyai is érthetővé válnak az előtörténet ismeretében. Hannus Zoltán, Spiegl Anna több mellékszerepben is említésre érdemes.
 
Fotók: Éltető Anna. A képek forrása: Budapest Bábszínház
Fotók: Éltető Anna. A képek forrása: Budapest Bábszínház
A Helló, Héraklész! minden értelemben gazdag produkció: Zöldy Z Gergely széles díszlete kilóg a nézőtérre. A rendezői balon a szirtaki alapú zörej- és elektrozenét élőben gyártó Varga Vince fülkéje, jobbról Amphitrüón családi háza, majd Eurüsztheusz csinos, emeletes palotája. A színpadot is érdemes figyelni, ahogy Michac Gábornak a sztorit ironikusan kommentáló jelmezein, úgy az emelkedő, süllyedő, okosan és bonyolultan rétegzett tér elemein is rendre visszaköszönnek görögös motívumok. Michac „bebújós”, gyakran több mozgatót is magukba szippantó bábjai egyszerűen lenyűgözőek: a színesre festett, hajlékony és rugalmas elemekből pillanatok alatt összeálló és széthulló mitikus lények úgy adnak karaktert egy-egy alaknak, hogy nem kötik meg a nézői fantáziát. 
 
Mindenestül üdvözlöm tehát a Helló, Héraklész! bemutatóját: a Stúdió K lassan másfél évtizede kardoskodó, még mindig jó karban lévő Rettentő görög vitéze után végre újabb hellén szuperhősnek (lásd a Héraklész felsőjén virító nagy H betűt) drukkolhatunk. Talán épp a görög téma miatt, de úgy érzem, most kivételesen jósolhatok, méghozzá hosszú sikerszériát.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek