Jelenet az előadásból. Fotó: Kenyeres Csilla

Lett is nagy csodálkozás, amikor a táposok a közelmúltban előrukkoltak egy vérprofi előadással. Persze a Molnár Péter írásából készült színházi előadásnak, a Keresőknek volt előzménye, több is. A róla szóló kritikák közül némelyik amolyan viszonyítási alapként idézi fel a TÁP előző nagy sikerét, a Minden Rossz Varietét. A Táp „kétféle mágnes: közönséget vonz és közreműködőket” – állapítja meg Csáki Judit a társulat működési mechanizmusa kapcsán. És tényleg: az ócska színházat célként megvalósító, folyton változó összetételű, töretlen népszerűségnek örvendő produkció a 2006-os Alternatív Színházi Szemle fődíját is bezsebelte mint a „legjobb legrosszabb előadás”. A Keresők és a Minden Rossz Varieté között a részben közös szereposztás mellett alighanem ez a legfőbb hasonlóság: utóbbi egy évvel később szintén Szegeden, szintén elvitte a fődíjat. Az elismerést ez alkalomból keresztelték át Halász Péter-díjra.

Több mint szimbolikus gesztus ez, hiszen a Táp Színház és annak vezetője, a Katona József Színház fergeteges epizodistája, Vajdai Vilmos, aki számos nyúlfarknyi szerepben „fapofa mögé rejtekező érzékenységgel teljes sorsot nézett maga köré” (MGP) igencsak közel áll a Halász által egykor képviselt szellemiséghez, színházcsináláshoz. A Keresők előadása Halász szellemének megidézése, és ezt most értsük szó szerint (is). „A Keresők előadást Halász Péter emlékének ajánlják az alkotók, Halász a hangjáték egyik szereplőjét, a Szorongás Rt. ügynökét alakítja. Keresek va-la-kit – hangzik el a mondat az ügynök, Halász Péter rekedtes, földöntúli hangján… Olyan furcsa a hangja, mintha régóta nem beszélt volna senkivel – feleli rá a kávébarna hajú lány –, az ember hátán végigfut a hideg” – írja Sebők Borbála az előadást elemző írásában.

Jelenet az előadásból. Fotó: Kenyeres Csilla

A színpadi valóságnak és a realitás igazságának minden lehetséges módon való összekapcsolása Vajdaiék kedvelt területe: „A TÁP gyakorlatilag mindent felhasznál, ami a keze ügyébe kerül. Éppen ez a nyitottság, fiatalosság teszi élővé, elevenné az előadásaikat. Sokan beszélnek mostanában arról, hogy le kellene bontani a színész és a néző közötti falat, közvetlenné, kommunikatívvá tenni a két fél viszonyát – de a gyakorlat azt mutatja, az ilyen kísérletek általában kínosra sikerednek, és feszengést keltenek a közönség soraiban” – állapítja meg Darvasi Ferenc. A falak lebontásának egy lehetséges módszerét a Minden Rossz Varietében láthattuk, a Keresőkben azonban más eszköztárral dolgoznak az alkotók.

Jelenet az előadásból. Fotó: Kenyeres Csilla

Halász „szerepeltetése” önmagában figyelemreméltó, ám mindenképpen az a környezet is, amibe ágyazva feltűnik ikonikus alakmása. A Keresők több mint színházi előadás. Újabb előzmények: a novellából előbb rádiójáték lett, majd – a színlapot idézve – „hangképregényfilmszínház”, később megjelent a képregény, nemrég pedig könyvformátumban is megismerhettük egy minden szempontból átlagos pesti srácnak, Andrásnak és a Szorongás Rt. ügynökének párharcát. (Csáki Judit szerint mostmár csak a film és az oratórium van hátra, mondván „a TÁP-osoktól ez is kitelik”.) Az „egynovellás szerző” (MGP), Molnár Péter munkája Szepesi Krisztina szerint „konzekvensen egy érzelmi szinten mozdulatlanságba merevedett, indokolatlanul hosszúra nyúlt, a szűkszavúság izgalmát kevéssé ismerő írás”. Sebők Borbála a sztori egyszerűsége kapcsán inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy „a banális történet ügyesen facsarható, tekerhető a műfaji klisék mentén”.

Jelenet az előadásból. Fotó: Kenyeres Csilla

Darvasi Ferenc más irányból közelít elemzése tárgyához, amikor kijelenti: „A színészi játék, a rendezői megoldások és a felhasznált technikai eszközök egy ironikus alapminőségű előadást kerekítenek ki a Keresőkből… Az egyszerűnek tűnő alaptörténetet rendkívül sokszínűen, ötletesen dúsították fel, s Vajdai Vilmos a heterogén jegyekből összességében egy markáns, egységes gondolatvilágú produkciót tudott létrehozni”. MGP listázza is e heterogén jegyeket: „A színrevitel bőségben alkalmazza a társművészeteket: animációs filmtől ál-dokumentumig, bábszínházat, varietét, az orfeum és a kabaré alkalmazta nézőtéri műbalhét, filmszkeccsben az előre-hátratekert videóvetítést, megtoldva a mozgó háttér előtti élő színész előre s visszamozdulásaival, a hangmélység-magasság ide-oda változásával”. Az egész előadás kapcsán a leginkább szembetűnő, hogy a rádiójáték bejátszott hangjaira a színészek „a szövegüket végigtátogják, mint egy karaoke-show idióta sztárjai, és még a cifra ritmusváltásokra is ügyelniük kell. Néha lelassul a szalag, ugrik a hang és ismétlődik: amolyan triphoposan, igazi verbáldiszkó kerekedik”. (sisso)