Nevezzük trilógiának? Gergye Krisztián koreográfus az Adaptáció trikolór és az Opera Amorale után színdarabhoz nyúlt, hogy megmutassa: milyen baromi rosszul érezzük magunkat. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Vélhetnénk, nem nyáresti szabadtérre való e kórterem-dráma. De a lemondó félelem, a halálos betegség lidérclete helyett mintha a szentivánéji tündérvízió életigenlése, koboldvilága költözött volna a fáktól, bokroktól körülölelt színpadra. Városmajori álom. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
A főnyeremény megcsípésével csakis egy kispolgár kerülhet komoly erkölcsi válságba. De hogy még a saját Gyanújával is vitázzon? Komcsi operettben nem lehetetlen. SZ. DEME LÁSZLÓ KRITIKÁJA.
Mindenkinek megvan a maga harca. Az A. E. Bizottságnak ott volt Aczél György és a kései Kádár-korszak levegőtlensége, Gergyének és a ma független művészeinek pedig a lassan már aczélgyörgyi szemüvegen át látó mai kultúrpolitika hivatalnokai. KRÁLL CSABA ÍRÁSA.
Vörös, barna, fekete függönyök ereszkednek, emelkednek, nyílnak, zárulnak. A fent, lent, előtér, színpadmély: a lejtmenetbe kapcsolt történelmi valóság színjátékként fordul mind a négy égtáj irányába. Színjáték két részben. Mégis szünet nélkül. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
„A tehetséges embereknek szükségük van rá, hogy néha kimozdítsák őket a megszokott, biztonságos támogatási rendszerből, mert különben elkurvulnak.” KRÁLL CSABA INTERJÚJA.
Sokadszor bizonyosodik be: csupán jobb híján jelölhetünk egy színházi előadást a drámaíró nevével és a darab címével. Amit a Nemzeti Kaszás Attila Termében látunk, színházi értelemben egyik irodalmi előzménye segítségével sem írható le megközelítő pontossággal. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Érezzük át annak szürrealitását, hogy Vajdai Vilmos a Városmajori Szabadtéri Színpadon rendez. Az underground terekből, a Tilos az Á-ból és a Süss Fel Napból Vajdai eljut egy mainstream helyszínre, amivel szemben eddigi rendezői életműve definiálódik. HERCZOG NOÉMI KRITIKÁJA.
„Előre elnézést kérünk a valóságunkért” – a Folyamatos jelen második stációjában elhangzó mondat nem éppen túlcsiszolt, de feltétlenül igaz a trilógia mindhárom előadására. KRÁLL CSABA ÍRÁSA, 2. RÉSZ.
„Egy kulturális intézmény igazgatóját nem szükséges szeretnünk, elég ha tisztelhetjük majd az elért eredményei miatt. Egy színházigazgatói posztra mártírként, önáldozatként bevonulni nem lehet.” KRÁLL CSABA INTERJÚJA.
Azok a kérdések, amelyeket Gergye a Trilógia Maratonban színpadra visz, a tánchoz, a testhez, az identitáshoz, idegenséghez és otthonossághoz, a művészet és világ viszonyához kapcsolódnak, miközben sorvezetőjévé az (előadó)művészi megszólalás problémáját teszi. VARGA ANIKÓ ÍRÁSA.
A KET új Shakespeare-előadása olyan, mintha az alkotók Shakespeare drámáiból a legnagyobb szerelmeket, a legkegyetlenebb gyilkosságokat, a legemlékezetesebb karaktereket, a legjellemzőbb jelképeket bedobálták volna egy turmixgépbe, hogy aztán bekapcsolják a masinát. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.
Gergye Krisztián nyáron elkezdett Trilógia Maratonjának harmadik része, a Csendélet zajjal című produkció kitekintés, lezárás, összefoglalás, búcsú. De mintha ez a finisszázs nemcsak A Nyolcak című kiállítást búcsúztatná. KELEMEN ORSOLYA KRITIKÁJA.
Gergye Krisztián humánus emberkísérleteket vezet évadhosszat: a labormunka pillanatnyi állásáról egy augusztusi éjszakán Pannonhalma tágas ege alatt számolt be egyetlen, soha vissza nem térő alkalommal. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Jó színházért elmegy az ember a világ végére is. A tizenötödik kerületbe pedig mindenképp. Itt vert újabban tanyát a kortárs magyar drámának elkötelezett fiatal színészcsapat, a KOMA Társulat. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.