Örvendetes a kortárs lengyel drámák térhódítása magyar színpadokon. Ahogy üdítő volt a korábbi években, évtizedekben mondjuk a kortárs cseh szerzők, rendezők magyarországi diadalútja Hrabaltól Kunderán át Ivo Krobotig és Jirí Menzelig. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
A tánc nyelvén előadott monodráma bármilyen szüzsé helyett elegánsan csupán egy alcímet vagy műfajt jelöl meg: „arckép”. Ladjánszki Márta darabja valóban ennyire egyszerűen, a keresetlenség mögött mégis drámaian mutatja meg címszereplőjét. HALÁSZ GLÓRIA ÍRÁSA.
Három nap, tizennégy előadás – ez az idei, másodszor megrendezett Belgák Fesztiváljának a gyorsmérlege. Meg egy közös szál, amibe majd’ mindegyik produkció belekapaszkodott, több-kevesebb sikerrel. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Merész dolog olyan előadásokból fesztivált szervezni, amelyekben csak az a közös, hogy nincs bennük semmi közös. A Bakelitben megrendezett Belgák Fesztiválján azok az amatőr színházi csoportok vehettek részt, amelyeknek korábbi találkozókon nem jutott hely. JÁSZAY TAMÁS ÖSSZEFOGLALÓJA.
Fahéjillattal kezdődött és nyulak halálával végződött a 8. L1 Táncfesztivál. Aki ott volt, sokféle arcát nézhette meg a hazai és külföldi kortárs táncnak. Két helyszín, öt nap, tíz táncelőadás, változatos program, vegyes tapasztalatok. MAUL ÁGNES ÖSSZEFOGLALÓJA.
Egy férfi mellettem – eléggé el nem ítélhető módon – végigalussza az előadást, majd engedelmesen tapsol a végén: vajon kihez tartozhat, hogy ilyen szolidáris? TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Mit lehet kezdeni egy végletesen passzív testtel? Létrejön-e kommunikáció, vagy csupán a kommunikáció illúziója az, ami egy kómában lévő férfi és hátrahagyott társa között végbemegy? Egyáltalán: szólót vagy duettet látunk? TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Alapesetben a táncos nem beszél, a színész meg ritkán táncol. Horváth Csabánál viszont nem táncosok és színészek vannak, hanem színpadi jelenlét van. Mozdulatokból (vagy mozdulatlanságból), tekintetből, mondatokból, hangokból adódó színpadi jelenlét. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.