A Szomjas oázis című könyvről való beszédnek legalább négy szintje lehetséges, melyek át- meg átszövik, ám időnként ki is oltják egymást. Elsőként beszélhetünk a Kitakart Psyché sorozat (első kötet: Éjszakai állatkert, 2005) kötetei körüli médiacirkuszról, melyben az anyaszerkesztő, Forgács Zsuzsa Bruria egyszerre látja el a porondmester és az oroszlán szerepét, aránytalanságoktól sem mentes, öntudatos kiállásával valószínűleg legalább annyi olvasót riasztva el az antológiától, mint amennyit szerezve neki. Az első felvetődő kérdésre, miszerint valóban szükséges-e egy irodalmi antológiát így és nem másképp népszerűsíteni, rögtön felel egy másik kérdés, hogy vajon a mai magyar társadalmat és irodalmi életet ismerve, lehetséges lett volna-e másképp? Egyáltalán nem biztos.
Másodszor hosszan lehet merengeni a női irodalom mibenlétén, hogy voltaképp mi is volna az, létezik-e egyáltalán, vagy az irodalom egy és oszthatatlan, és nőírók nincsenek, csak olyan írók, akik történetesen nők. Ez már csak azért is rendkívül rizikós kérdés, mivel a feminista irodalomkritika nem utolsósorban magát az irodalmiság klasszikus kritériumrendszereit is megkérdőjelezi, és mintegy kitágítva annak határait, sokkal tágabb teret és figyelmet követel a személyesnek, a naplónak, az énvallomásnak: mintha a patriarchális világrend test-lélek szétválasztásának tagadását ismételné meg a szerző és a magánélet viszonyában. És itt már nyakig vagyunk a Szomjas oázisról való beszéd harmadik lehetséges szintjében.
Hiszen észre kell vennünk, hogy az antológia számtalan olyan szöveget tartalmaz, melyeket bajosan illeszthetnénk be (egyébként is rogyadozó) klasszikus műfaji- és értékkategóriáink közé. Néhány szövegről mégis elég könnyen elmondható, hogy feleslegesen került bele az antológiába. Ilyen például az élőben egyébként zseniális Ágens hangköltemény-kottája, mely minden tipográfiai lelemény ellenére értelmezhetetlen marad nyomtatásban; vagy éppen Gordon Agáta Transz-spirál című szövege, mely avantgarde versnek is elég gyenge, ha viszont ismerjük Hajas Tibor A tiszta ész kritikája című szövegét (In: Szövegek, 119.), már csak egyszerű imitációnak hat. (Igaz, ami Hajasnál az „agy”, az Gordonnál a „test” – ez azonban tanulságnak kevés.)
A többi szöveg az énvallomás és az elbeszélés közötti széles skálán helyezkedik el, s összességében azok a legsikerültebbek, ahol a szerző pontosan eltalálja, melyik pólushoz érdemes inkább közelítenie.
Ebből a szempontból jónéhány olyan elhibázott novellát találunk, ahol a remek alapötletet végül nem sikerül kidolgozni, elkenődik, és középszerűségbe fullad. Orsós Viola első novellájának főhősnője például párizsi szeretője kedvéért egy-egy repülőút alatt lefogy huszonöt kilót, majd ugyanezeket a kilókat az otthoni kedves mellett visszahízza, ami csodásan mélyértelmű ötlet, történet azonban nem kerekedik belőle. Forgács Zsuzsa Bruria hasonlóképpen nem tud mit kezdeni a Merkuri sárga nőből férfivá és vissza alakuló főhősével, bár felvázol néhány erős helyzetet, melyek jó kiindulási alapként szolgálhattak volna. Kiss Judit Ágnes Regiszter-áriájának címe magasra teszi a lécet a zeneirodalom egyik leghíresebb áriáját felidézve, intertextuális és interkulturális csemegét ígér, majd a női Don Juan alakja helyett alig jut tovább, mint Andie McDowell a Négy esküvő és egy temetés kávézó-jelenetében, amikor felsorolja egykor volt szeretőit. Ugyanígy vázolja fel az Én, kép, zavar című szövegben az egymással társbérletben élő test és lélek házidrámáit, de az érdekes alaphelyzeten túl csak gyenge variációkat rak egymás mellé. Rapai Ágnes Hajtóvadászat nőkre című anti-utópiájának már az alapötlete is túlságosan didaktikus, de a története legalább le van kerekítve. Szemethy Orsi Body songja szintén érdekes formai kísérlet (a testrészek lajstromba szedése), amit azonban nem sikerül tartalommal megtölteni. Ezekben az esetekben mintha a női létről való tudást nem sikerült volna kellőképpen átemelni a szépirodalom területére – ami azért is bosszantó, mert ugyanezen kötetben találhatunk remek példákat arra, hogy ezt egyáltalán nem kell mindig erőltetni.
Szabó Ildikó szülés-kálváriája a késő nyolcvanas évek kórtermi poklában, Malac (Balog Judit) elragadó stílusban megírt gyógyulástörténete, tequila rapido üdítően szellemes blogrészletei, Kari Györgyi színművészeti beavatás-sztorija, vagy éppen Polcz Alaine naplójegyzetei ugyanis mentesek a kortárs irodalmunkban megszokott mindenféle elbeszéléstechnikai, mondatfilozófiai és művészetelméleti görcsöktől, mégis izgalmasak, szerethetőek, olvastatják magukat. Nem akarnak többnek látszani, mint amik, és ez a mégoly „professzionális” olvasó hozzáállását is ellazítja, aki nyugodtan hátradőlhet és hallgathatja, amit újdonsült barátnői mesélnek neki. Számomra ezek a szövegek voltak a kötet legnagyobb felfedezései, hiszen azok közül, akik inkább az elbeszélés, a szépirodalom irányában találták meg a számításukat, a legtöbb szerző már önálló kötet(ek)ben is bizonyított, mint Tóth Krisztina, Ladik Katalin, Lovas Ildikó, Kiss Noémi vagy Erdős Virág, akinek Mária című novelláját az utóbbi évek egyik legjobban megírt és legmegrendítőbb elbeszélésének tartom. Ezen a fronton meglepetést leginkább Forgács Zsuzsa Bruria remek fantáziával és sötét humorral megírt Az angyalok a mélyben dohognak című anti-tündérmeséje okozta, valamint Szécsi Magda Dzsendzsi Mandalák című sorozata, melyben mintha egy (női) Esterházy Péterbe oltott (női) García Márquez írná meg a romák Harmonia Caelestisét, Auschwitztól a Holdra menekülő cigányokon át a nagyapa mellében verdeső hét galambig.
Összességében a kötet rengeteg remek pillanatot szerezhet az olvasónak, azonban a jó szövegeket keresni kell: a mostaninál nem ártott volna jóval feszesebbre fogni a válogatást, bár az is igaz, hogy a kötet, éppen extenzitásának köszönhetően, széles panorámát képes nyújtani arról, hogyan és miként élik meg a nők itt és most, Magyarországon és az ezredforduló után a női létet.
És itt elérkeztünk a Szomjas oázisról való beszéd negyedik, hogy úgy mondjam, szociológiai szintjéhez. Hiszen a megoldatlan, a beígért felszabadulás és felszabadítás helyett inkább elhallgatásokkal és félmegoldásokkal dolgozó szövegek azt is megmutatják, hogy egyáltalán nem olyan könnyű mindenkinek a női testről és a női létről írni, mint ahogyan azt az antológia legjobb szövegei alapján hihetnénk. Bár sok szeretet, humor és életöröm csillan fel itt-ott az írásokban, a teljes mérleg mégis sokkal inkább frusztráció, a megalázottság, és a kiszolgáltatottság, a saját testtől való idegenkedés, sőt viszolygás felé billenti a mérleget: a szerzők többsége egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében. S hogy ez a közeljövőben megváltozzon, ahhoz már mindannyiunkra szükség lesz, nőkre és férfiakra egyaránt – reméljük, az utóbbiak közül is soknak a kezébe fog kerülni ez a könyv.
Vö. Parászka Boróka: Antitest
Varga Klára: Gorgófők forradalma
Valuska László: De ez az én testem! Az enyém!
Thüringer Barbara: Aszta Kurva férjhez megy
Kálmán C. György: Női test, férfi teszt