Szolnoki József kiállításának összefüggéseiről legalább olyan nehéz koherens értékelést adni, mint amennyire nehéz lenne megfogalmazni azt, miért is van szükségünk olyan mítoszokra, amelyeket a művész előszámlál. Pontosan miért is nem koccintunk mi százötven évig sörrel? Tudjuk? Naná. Vagyis mindenki egy kicsit másképp tudja, s ezen jól el lehet vitatkozni – mondjuk egy korsó sör mellett. Valahogy ezen a kiállításon is hasonlóan járunk: érezzük az összefüggés evidenciáját, az installációk közti szigorú logikát, de a lényeg megragadása valahogy mégis olyan, mintha szappanbuborékot markolnánk.
 Szolnoki József: Címerváltás, videostill, Ma-Dok-filmek 1., 2011 |
A kiállítás a Magyarország – Kompország felütéssel indítja útjára a látogatót, rögtön ki is fejtve a metaforát, egy tüchtig kis ábrán demonstrálva kelet és nyugat közt ingázó pozíciónkat. A jobbra és balra felváltva mutató nyilak egyben a kiállítás egyes stációit is felvázolják, ami által a látogató már kezdhet is ráhangolódni a felkavaróan mosolyra ingerlő programpontokra. A magyarosaurustól a déli harangszón át az EU utáni bizonytalan jövőig ingoványos mítoszokon át vezető kalandtúra a történelmi tudat homeopatikus öngyógyításának módjait szemlélteti. A nemzeti sokkot hasonló, ám elenyésző koncentrációjú hagyománnyal gyógyító jelenségek tárházát böngészhetjük, és miközben ezeken mosolygunk, magunkat kacagjuk ki.
Ki hinné, hogy a németországi Dünnwaldban tekintélyes létszámú hun horda működik? És bizony ezek a hunok nem csupán afféle tessék-lássék maskarák, hiszen, ahogyan a Hobby hun című video-loop egyik szereplője fogalmaz, aki hun, az otthon is hun. A videoinstalláción ezek a nem hobby hunok szólalnak meg, és arról mesélnek, mit jelent számukra hunnak lenni. Persze eleinte nehéz odafigyelni arra, amit mondanak, annyira leköti az embert a ruhák és sminkek kusza kavalkádja. Egy XIX. századi történelmi tabló festője is megirigyelhetné azt a kacskaringós arcdekorációt, amelyet az elkötelezett hordatagok magukon viselnek, hozzá szőrös kucsmát, lófejes bőrpáncélt és esetenként a Star Treck jelmezparkját idéző, csúcsos fej- és válldíszeket. A sok talpig nomád közül is kiemelkedik a horda sámánja, aki, szemben az évente megválasztott Attilával, stabilan regnál kulcsfontosságú funkciójában. Amikor megjelenik az arcát teljesen elfedő fonalköteg mögül, s kijelenti, hogy ő ezt meglehetősen komolyan veszi, nincs az a hunhívő, aki fel ne röhögne.
 Szolnoki József: Homofónia 01., C-print, 2011 |
Na persze, könnyű nekünk innen nevetni a német hunokon, mintha nem éreznénk, hogy közben saját magunkon, középkori gestákban hinni akaró, romantikus énünkön derülünk. De jön a nemulass, már ha lehet mosoly nélkül végignézni a százötven éves sörkoccintási tilalmon való merengést, meg a sopronbánfalvi templom falán díszlő, Szent Mihály arkangyal legyőzi Sztálin ördögöt című freskó bizarr kompozícióját. Közben a déli harangszó zúg egyre a Kossuth rádióból – hopp, egy újabb, ködben fogant nemzeti mítosz. Nem véletlen, hogy a kiállítás egy pontján végül expliciten is szembesülünk a Kis magyar vakfolt analízissel, amely letisztult egyszerűséggel foglalja össze féltve őrzött, ám megragadhatatlan nemzeti emlékeinket. A képen Szolnoki látható, amint a néző pozíciójától függően hol az egyik, hol a másik szemét befogva mutat az ellenkező irányba. Mire odaérnénk a mutatott helyre, már az ellenkező oldalra irányít minket, így bár mindig látjuk, hova kéne tartanunk, sosem érünk oda.
Szolnoki kiállításának másik fő motívuma a történelmi, ideológiai palimpszeszt. Ugyanarra a hétre datálódó elsőáldozási és kisdobos avató emléklapja vezeti be az egymásra rakódó korok és hatalmi rendszerek sorát. A „katolikommunista identitást” igazoló dokumentumokat átfestett, átragasztott címerek sora követi. Az intézmények homlokzatán látható plaketteken a XX. század második felében sorra váltották egymást a feltüntetendő szimbólumok, amelyeken hol átfestették, hol egyszerűen átragasztották az ábrákat. Persze a múlt mindig fölfeslik valahol, így az aktuális címer alól rendre előmállanak a Rákosi- és Kádár-kor emlékei. Miután kellőképpen kiderültük magunkat a vörös csillagba ékelt kereszteken és a búzakoszorúval körbeölelt kiscímereken, saját kompozíciónkat is elkészíthetjük az e célra elhelyezett Címerautomata segítségével, ahol gyermeki örömmel pakolhatunk egymásra hármashalmot, Rákosi sugarakat, kalapácsot és angyalpárt.
Ebben a felfokozott kedélyállapotban érkezünk a Válogatott egyperces néma csendek című installációhoz, ahol a sötét teremben négy irányból hallgatják körbe a honatyák a látogatót. Mindez az említett felvezetés után olyan mértékű derültséget képes generálni, mint amilyenről Karinthy ír rendkívüli éleslátással a Röhög az egész osztály című klasszikusában.
 Szolnoki József: Magyarosaurus-autómatrica, 2011 (A képek forrása: mucsarnok.hu) |
A kiállítás minden pontja extatikus felismeréseket tartogat, a legbizarrabb élményt mégis a magyarosaurus jelenti. Az említett jószág úgy hatvanöt millió évvel ezelőtt éldegélt a mai Kárpát-medence területén, érdekessége az volt, hogy habár testfelépítésében a gigantikus, hosszú nyakú, hosszú farkú argentinosaurusra hasonlított, a hazánkfia dínó mindössze egy póni nagyságát érte el. S miközben mindennek Ironikus áldokumentum szaga van, nincs igaza az erre gyanakvóknak, legalábbis ezt igazolták a magyarosaurus napon előadást tartó paleontológusok. Miközben a belga Koen Stein és a hazai dinoszaurusz-kutató, Prondvai Edina igazolta az őslényt felfedező Nopcsa Ferenc hipotézisét, a hallgatók fel-felsandítottak Szolnoki falra rajzolt magyarosaurus-interpretációjára. A „Fogadjon örökbe magyarosaurust!” felirat alatt a gigantikus ősállatba rajzolt, kicsit kisebb, kicsit szelídebb hazai jószág Trianon-parafrázisként gerjeszt újabb mosolyhullámot a teremben. Komolyan vesszük a kutatókat, de közben már a magyarosaurus-autómatrica lehetséges felhasználási módjain derülünk magunkban.
Szolnoki József kiállítását kesernyésen derűs filmjei kísérik, amelyek ha nem is a kiállított témákat, de a kiállítás retorikáját mindenképp felerősítik. Az álfikciós dokumentumfilmek kiemelik a komoly arcú iróniát és a derűvel megfogalmazott komoly téziseket, amelyek ereje épp a nevetés által képes kibontakozni.
A kiállítás 2011. november 20-ig tekinthető meg.