 Krisztik Csaba, Ladányi Júlia |
Még el sem kezdődik az előadás, de a körülöttem ülők máris Sárdy János jellegzetes nyílt e-hangjait hiányolják, én pedig azon gondolkodom, mennyire vicces is lenne, ha a Baracs Istvánt játszó Sarádi Zsolt ezt megkísérelné utánozni. Sajnos vagy szerencsére ez végül nem történik meg, habár az előadás összességében meglepően nagy tisztelettel fordul az alapmű felé. Ám, ahogy a körülöttem ülők beszélgetéséből az első szünetben kiderül, nem elég nagy tisztelettel, ők ugyanis minden elemében az 1949-ben készült filmváltozatot szerették volna a színpadon viszontlátni, korhű jelmezekben, korhű díszletek között, és ha jól sejtem, leginkább fekete-fehérben. Ebből megértem azt is, hogy a Mágnás Miskát megrendezni bizonyos tekintetben rizikósabb feladat, mint a Hamletet, mégpedig azért, mert egy egész generációnak volt (mármint a filmfeldolgozás) alapvető kulturális élménye és kapcsolódási pontja, körülbelül úgy, ahogy az én generációmnak a Trainspotting.
 Sarádi Zsolt, Kiss Diána Magdolna |
És most, hogy egy laza ugrással egy platformra helyeztem a Trainspottingot és a Mágnás Miskát, felhívnám a figyelmet a félig újraértelmezés problémakörére. A Mágnás Miska ugyanis egy olyan korban született, ahol létezett egy uralkodó és elnyomó társadalmi osztály, az arisztokrácia, és ahol Miska azt bizonyította be, hogy elég a finom ruha és a keretezés ahhoz, hogy egy lovászfiút a díszes úri társaság grófnak lásson. Telihay Péter rendező nagyon jól érzi, hogy a NER-korszak Miskájának sokkal szélsőségesebben kell viselkednie, mint akár a tízes, akár a negyvenes években. Ugyanis amíg a régi kor arisztokráciája energiát fektetett abba, hogy legalább kulturáltnak tűnjön, addig látjuk, hogy Borkai az Add ide a didit című számot hallgatva múlatja szabadidejét prostituáltakkal a luxusjachton, Habony Árpád üres tekintettel hatalmasakat tüsszent Ibizán, Németh Szilárd gasztronómiai videói pedig cuppogó zsírban fürdenek. Ezt pedig nehéz überelni egy átlagos Miskának. Krisztik Csaba Miskája így nem is átlagos Miska, hanem – hogy stílszerű legyek – egy elszabadult hajóágyú: minden nőt megfogdos, minden férfit izomból hátba vág, a pezsgőt is a jeges vödörből issza. Eddig rendben is van, ám ezzel a keretezéssel az előadás talán radikálisabb újraértelmezést és átírást kívánt volna, hiszen bizonyos szövegrészeket, dramaturgiai fordulatokat eközben némileg anakronisztikusnak érzékelhetünk: ilyen például a segédjegyző mint munkakör felemlegetése a vásár mint helyszín, és nem utolsósorban az a tény, hogy az apának valamiképpen joga van lányát férjhez kényszeríteni ahhoz, akit ő kiszemelt számára.
Az előadás díszlete a jacht, és nekem az az érzésem, hogy láttam már valahol ezt a jachtot, de nem az Adrián. Aztán beugrik, hogy a Rusznyák Gábor kecskeméti Nyaralásában, és megörülök neki, hogy milyen fenntartható ötlet vidéki színházak között a díszletek cseréje. Később azonban sajnos megtudom, hogy a két, szerkezetében is nagyon hasonló hajó két külön megtervezett és felépített díszlet, habár nyilván az eltérő színpadméretek is megnehezíthetik az ilyenfajta újrahasznosításokat.
Krisztik kirobbanó energiákkal játssza Miskát, egy pillanatra sem áll meg a színpadon. Remekül működik együtt a szintén energikus, túlmozgásos szubrettel: Marcsa szerepében Ladányi Júliát láthatjuk, akinek nemcsak mozgásbeli, de énektudása is igen meggyőző. Kiss Diána Magdolna Rollaként elkényeztetett kamaszlány, és ahogy ezt már megszokhattuk tőle, most is ő énekel a legragyogóbban. Kicsit lehetne több a kémia közte és a bonviván szerepében fellépő Sarádi Zsolt között – érdekes, hogy míg a dialógusaikban nagyítóval kell keresni az érzelmeket, addig közös énekléseikben annál inkább megtaláljuk azokat. Jóllehet a Mágnás Miskában vannak a magyar operettek talán legszebb szerelmes dalai: az Úgy szeretnék boldog lenni és az A nő szívét ki ismeri.
 Kiss Diána Magdolna, Ladányi Júlia. Fotók: Vörösmarty Színház |
Hálás szerep a jóindulatú méregkeverő nagymamáé, ám Sztárek Andreát nem csak a szerep hálássága miatt fogadja a tapsrendnél kitörő ováció. Nagyon más típusú nagymamát alakít ő, mint a filmben annak idején Gobbi Hilda. Habár Gobbi akkor csupán harminchat éves volt, egy kissé magatehetetlen, a demencia kezdődő jeleit mutató idős asszonyt játszott, míg Sztárek Andreáé életteli és potens figura, aki a háttérből irányítja az eseményeket – úgy is mondhatnánk, fiatalos, ha nem lenne ez a szó ennyire pejoratív. Ám az, hogy ezt a szót pejoratívnak tekintjük, és hogy Sztárek figurája nem a nemesfémek iránti vonzalmából, hanem furfangból lopkod csengőket és cigarettatárcákat, már önmagában mutatja, mennyi pozitív változáson ment át az idős nőkről alkotott társadalmi képünk.
Izgalmas rendezői ötlet, hogy Pixi és Mixi gróf bájos komikus figuráiból, akikről egyértelműen a Latabár testvérek jutnak eszünkbe, itt két keserű, rosszindulatú, cinikus szereplő válik. Kricsár Kamill és Andrássy Máté csak akkor raccsolnak és modoroskodnak, ha hallja őket más is, egymás között már-már alpári módon beszélnek, ahogy rosszindulatuk is ezekben a pillanatokban válik nyilvánvalóvá. Csak halkan jegyzem meg, hogy e két figura dramaturgiai szerepe is kicsit bizonytalanná válik, ha a 21. századba helyezzük a történetet: hiszen ma már rang nincsen, csak a pénz számít, amivel Pixi és Mixi egyáltalán nem rendelkeznek, valójában nincs semmijük, amit „összetehetnének” a másokéval.
És van még egy fontos dolog, amit az előadás felvillant, de talán nem hívja fel rá eléggé a figyelmet, végül reflektálatlanul hagyja, ez pedig a társadalmi igazságtalanság az alsóbb néprétegekkel szemben. Van egy jelenet, ahol Baracs István mérnök azt mondja Miskának az estélyen, hogy „itt a vége, menj vissza oda, ahonnan jöttél”. Így válik nyilvánvalóvá, hogy amit Korláthy gróf megtehet a mérnök úrral, azt a mérnök úr is nyugodtan megteheti a lovászfiúval, és meg is teszi, ha arra kerül a sor. Ennek felerősítése pedig megadhatta volna az előadás – maradjunk a hajós példáknál – tőkesúlyát. Kérdés persze, hogy kell-e különösebb tőkesúly egy Mágnás Miska-előadásnak.