Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HETVENNÉGYBEN ELREPEDT MINDEN POHÁR

Simona Semenič – Tomi Janežič: 1978 / Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
2024. febr. 11.
tomi janezic 1978 temesvári csiky gergely színház revizoronline
Amikor felnőttként magunkról és a világról gondolkodunk, valami módon mindig a múlttal is foglalkozunk. Az 1978 című előadással Tomi Janežič és a temesvári Csiky Gergely Színház társulata azt teszik ránk, hogy a jövőnkkel is. A Temesvári Műszaki Egyetem egykori Hidrotechnikai karának elhagyott épületében jártunk, az előadás bemutatóján. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

Az 1978 a személyes és a regionális múltunkba visz – eleinte meghagyva azt a kényelmes-lebegő távolságot attól a kis tempósan fogyatkozó élettől, amit Mátyás Zsolt az első két felvonásban csak a közelben levő, ám nem látható, csakis hallható alakja képvisel. Elbűvöl, ahogy eggyé válik az, amit látok, és amit előhív belőlem – Tomi Janežič rámutat arra, hogy a múltunkhoz kollektívan is közünk van, hiába individualizálunk. 

Ahogy A boldog családok mind hasonlók egymáshoz…, az 1978-on át bezuhanunk a közös tudatalattinkba, egészen az első világháborúig, amiként persze a mába is. A háború nálunk, szerencséseknél csak egy narratíva, minthogy egy előadáson ülünk, nem pedig az ukrán fronton. Az előadás idővel folytatott játéka azt tudatosítja, hogyan nézünk vissza (a fiatalabbak a szüleik korába, én a sajátomba). Eleinte még csak át-áttör az, ami mögöttünk, pontosabban alattunk van – az első felvonást a második emeleten éljük, a másodikat az elsőn, és a harmadikat a földszinten. 

Az első két felvonás jellemzően 1978-ról szól, bár ebből kilép (ki szokott) a második felvonás előtt vetített vidámra kevert kis fricska-brechti videó, amelyen megcsodálhatjuk az épített kultúra hetvenes-nyolcvanas évekbeli maradványait, de csak annyira, hogy legyen egy ki sem mondható sejtésünk: a jelen irányába haladunk. Az idővel való bánásmód elbizonytalanító dramaturgiát játszik –bár elhangoztak utalások az első két felvonásban, én meglepődtem, hogy a harmadik felvonásban első világháborús frontra érkezünk.

tomi janezic 1978 temesvári csiky gergely színház revizoronline

Jelenetek az előadásból. Fotók: Beliczay László. A képek forrása: Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház

Az előadás eleinte majdnem vidámnak tűnik: Balázs Attila, Borbély B. Emília, Császár Mónika, Czüvek Loránd, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Simó Emese, Szőllősi Eszter, Vajda Boróka derűsre alakítják a blokkban lakó család talán kevesebb derűre okot adó életét. Ezek után a harmadik felvonás jeges-nyirkos borzalma szabályosan megdermeszt. 

Janežič egy férfit állított a színház gyújtópontjába – Zsoltot, aki történetesen színész, illetve a nézőtéren ülő, a játékba néha rendezőként belépő, Simona Semenič által is írt önmagát. Ennek a rendezői szerepnek az is vállalása, hogy Janežič nem vonul ki a térből, mint egy rendes rendező, a színészekre hagyva önmaga művészetének interpretációját, hanem személyesen bele-beleártja magát. Ennek az előadásnak a világát is meghatározza az a pszicho-/szociodramatista rendezői gondolkodás, amiben jól felismerhető a valóságot elemző-értelmező, illetve az ebből építkező színház esztétikai minősége, az, hogy nem egy kitalációt látunk, nem valaminek az újraértelmezését, hanem a szereplők történetében a világ megélésének érzetét. 

Ez a forma a valóság elmesélhetőségével dolgozik, így az értelmezésem szerint nagyobbat vállal, mint egy klasszikus munka, mivel hétköznapi érzésekkel és egyszerű színházi eszközökkel jut el a mindenséghez, a léten való gondolkodáshoz. Itt nem egy dán királyfival megyünk, hanem Zsolttal, meg a szlovén rendezővel, és persze a többiekkel. Ez egyszerűen élhetőbb, izgalmasabb, hozzáférhetőbb, mint ahogy a színházban nyilván jól el lehet merülni elvontabb módon is, egy Hamlettel mondjuk. Nekem itt talán az volt a legkatartikusabb, ahogy az előadás az idősíkok dramaturgiai logikája szerint játszott, mert ez rendkívül hasonlít ahhoz, ahogy naponta gondolkodunk: néha megindulunk horizontálisan, aztán mélyebbre megyünk, valamit próbálunk jobban körbejárni, megérteni, majd továbbállunk értetlenül – közben jól tudjuk, hogy mindez csak bennünk történik, másokéhoz nagyon hasonló megélésekkel.

A második felvonás ráadásul hoz egy típus-álomvilágot is: amikor az ember be van zárva valahová, minden igyekezete arra irányul, hogy szabaduljon, de nem és nem sikerül. Álomszerű, ahogy a felvonás közben a szereplők lassan kihordják a bútorokat. Ahogy a jelenet elé állított létra is:… a maga módján az. A történetmesélés feltárja az emlékezés dilemmáját is. A társulat az álomban rekonstruálódott valósággal és a földközeli valósággal dolgozik, miközben a rendező folyton hadonászik, hogy el ne felejtsük, színházban vagyunk. 

tomi janezic 1978 temesvári csiky gergely színház revizoronline

Mátyás Zsolt

Az előadást továbbá a határok, az elkülönülések, a szembekerülések történeteként is láttam – amit az elhagyott egyetemi kar könnyen átlátható terei felerősítettek, hiszen nem színházban voltunk, hanem egy valaha volt valóságban. Amikor például néhány méternyire tőlünk – markánsan jelentéses, hogy a háromszintes épület aljzatába hatoltak le, és sárosan, vizesen / vériszamósan feküdt a földön a korábban „lövészárokásásban” csatakosra izzadt színész, és megállíthatatlanul reszketett a teljesen valódi hidegben, akkor megképződött bizonyos értelemben egy igazi harctér. 

Nagy kérdés, melyik nézőnek meddig, és miért addig működik ez a fajta illúzió, és mikor kezd azon gondolkodni, hogy na, ez most már túltolt, öncélú színészkínzás. Itt eszembe jut az is, hogy Janežič színházában tulajdonképpen civilek is tudnának játszani – ideig-óráig, mert ilyen messzire például épeszű ember biztos nem menne el. Ehhez olyan elkötelezett emberek kellenek, mint a színészek, akiket nem lehet nem szeretni. Mindeközben pedig a rendező folyton beleront az illúzióba, beszaladgál a térbe a kis kemping-füstgépével, hogy a drámaira bevilágított térben lássuk jól a vércsatakos katonákat füstben és ködben, hogy legyen időnk, terünk elgondolkodni, mindehhez mi a viszonyunk. 

Engem elkap a hétköznapi pillanatokra való emlékezés, nagyapámhoz mérem az előadás tolószékes nagyapját, aki egy adott napon 1916 óta – 62 éven át nem evett és nem ivott, hogy tisztelettel adózzon azért, hogy láthatta a gyermekét, de például a megtalált forgatókönyv részleteibe, a valaha valaki által megírt szereplők beemelésébe már egyre inkább belefásulok. A felfejthető személyes szálakon túl az előadás ugyanakkor egyetemesen világít rá arra a képtelen képzetre, hogyan tekinthettek az első világháborút megjárt öregek a Ceaușescu-rendszerre, miután annyi mindent, annyi mindenkit elveszítettek és elveszejtettek.

Mátyás Zsolt a játéktéren kívül takarásban van jelen (néha kínlódnak is a végszavakkal, ami érthető, hiszen kihívás így játszani), őt mi sem látjuk, ám ő mintha mindent látna, mintha velünk lenne a világ befogadásának bizonytalanságában. Költői megjelenítése az elbeszélői énnek. Aztán persze megtörténik a nagyerejű csendes antré, amikor a harmadik felvonásban egyszer csak előlép az artisztikusan gomolygó füstből, mint az életre kelt szerzői én /egyike, miközben, ugye, a másik, Janežič jelen van, velünk, a közönséggel együtt néz, és néha belefúj az értelmezés parazsába. Hosszan gondolkodom, miért itt érkezik be Zsolt, amikor álommá, pontosabban rémálomszerűvé válik az előadás. Itt, a talajszinten megérkeztünk a mindig visszatérő rettenet valóságába.

tomi janezic 1978 temesvári csiky gergely színház revizoronlineAmikor a szabályok, a politikai rendszer napi szinten élet-halál kockázattal működik, akkor nincs más rend, csak a magány. Ez szinte tapintható a családtörténetben, pedig nagyon emberi figurákat jelenít meg: egy rendszerkritikus anyát és egy minden lehetséges módon biztonságot megteremtő apát, akik nyilván befogadják azokat a családtagokat is, akik további vállalást jelentenek az egyébként sem könnyen megélő formációban. Ez a mából nézve szinte szokatlan, már egyáltalán nem olyan magától értetődő, mint abban a rettenetben volt. Nem szól ez az előadás a gondoskodási válságról, de megmutat egy korábbi rendet, amire egyébként borzalomként tekintünk vissza. Némi távolságtartó humorral, de érzékletesen visznek vissza minket 1978-ba, meghagyva az ambivalenciánkat, hogy bár alapvetően borzadunk, érzünk némi vágyódást és kíváncsiságot is.

Na, igen. Janežič színháza érzés-dramatikus. Alapvető ereje, hogy a nézőt nem meggyőzi lassan, hanem észrevétlen viszi mélyre vagy magasra – bejuttatva a játék kínálta létrán át a saját személyes történeteibe is, amelyeket aztán folyamatosan viszonyíthat a látottakhoz-megéltekhez. Fel tudom idézni, mit értettem ’78-ban a körülettem levő világból, miközben semmit nem tudtam, hogy mi történik a szomszédunkban, Romániában és Jugoszláviában. Arról is később tudtam meg részleteket, mit csináltak, hogyan éltek a nagyszüleim az első világháború alatt. És most szerencsés vagyok, mert hozzávetőleg ugyanabból a generációból nézem, ahonnan az alkotók beszélnek, és ez a közelség-azonosság pláne involvál. 

De azt hiszem, a gyermekeim generációjának is ad kapcsolódási lehetőséget azzal például, hogy az akkor korukbeli nagybácsi hogyan mozgott abban a közegben. És hát ez mozgatja a korukbeli (nekem a gyerekeimkorú) fronton vérben fürdő katonákhoz való viszonyulást is. Ezért nehéz bírni ennek a borzalmát, még ha tudjuk is, hogy színház és művér. Láttatják velünk a művérkannákat, hangsúlyozzák, hogy ők csak rekonstruálják azt a világot, a lehető legigazibban, kéznyújtásnyira tőlünk, a színház valóságának erejével. Sőt, nemcsak láttatják, de számos módon folyamatosan jelzik is, milyen viszonyulást ajánlanak nekünk. Így meséli el Zsolt is: egyszer improvizáltam egy jelenetet egy zsák homokkal és egy valódi, éles késsel. Párszor beledöftem a kést a zsákba, hogy érezzem, milyen, amikor valamit vagy valakit megszúrsz.

Ez a fent taglalt játékmód, a nagy formán és folyamaton belül a színész szokatlan magára maradtsága miatt sokkal erősebben kénytelen hagyatkozni a saját ízlésére, elképzeléseire, szándékaira, művészetcsinálással kapcsolatos világképére. Ez a színház lényegesen nagyobb teret enged arra, hogy minden alkotó megmutassa, mit gondol, mit szeretne megmutatni magából az általa játszott figurában. Van színész, akin lötyög ez a lehetőség, és van, aki éppen ebben, éppen így tudja megmutatni, hogyan is színész akként, ahogy korábban talán soha nem volt lehetősége azt bizonyítani. 

Tomi Janežič-tyel dolgozni biztos siker, mert a hétköznapokból csinál bámulatos érzékkel olyan vivid világot, ami színházként ellenállhatatlan. Az előadásai olyan analitikus, önreflexív nézői kalandot kínál, ami felborítja az ember időérzékét is: nem egy produkciót tekint meg, hanem belekeveredik úgy, hogy kontúrtalanná válik a kint és a bent – a valóság és a valóságközeli színház világa. Ez a forma azt is megengedi, hogy az előadásban emlegetett helyi költő versei engem nagy ívben elkerüljenek, másokat meg pont mélyen megérintsenek. 

Ugyanakkor borzasztó hálátlan, hogy a nem hagyományos szerepformáló munkára épülő színjátszás tulajdonképpen leleplez, mivel nincs olyan értelemben szerep, ami mögé be lehetne bújni. Ebben a színházban a szerepeket játszóknak nem megjeleníteni kell, hogy milyen volt, mondjuk, egy szadista szekus, vagy egy túlélésért gyáva családapa, hanem inspirálni minket, hogy illesszük össze magunkban a saját valóságunkat az itt látottakkal. És ezt csak mondani ilyen könnyű, megcsinálni, azt hiszem, nehezebb. A hetvenes évek végi jelmez is sokkal kevésbé segít itt, mint egy hagyományos alakításnál – az a gyanúm, ez akár az előadásban dolgozó színészeket is megtévesztheti, nemcsak a nézőt. Mindebből látványosan kiderül, melyik színész hol tart a színházcsinálásban.

Feltételezem, az 1978 technikailag, egyeztetésileg nem egy sokat játszható előadás, és a profitabilitása sem fogja leverni a csillárt, ugyanakkor nekem nézőnek ez a fajta színház többet jelent, mert szervesebben szövődik bele az életembe, mint egy akár magas színvonalú dráma interpretációja.

Az előadás adatlapja a színház honlapján itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek