Morózus középkorú pali, amint a horvát szigetek egyikén vitorlázgat, házakat tataroz és apartmanokat kínál a hosszabb-rövidebb távra odavetődő turistáknak. Ha kell, kő kutakat költöztet, egyébként pedig szenvedéllyel főz és borozgat ráérősen. Pertuban van egyfelől a halállal, másfelől az olívaolajjal locsolt frissen sült hallal is. Karcos morgolódásából jut az erre járó szélviharoknak, a turistáknak, a múltnak és a hagyománynak, ami röghöz kötötte, és úgy általában a globalizálódó világnak is. Még bosszantó is lehetne az örökösen visszatérő elégedetlenkedés, ha nem vállalná tüskésségét teljes mértékben és magától értetődően, mi több, öniróniával, és a rákényszerített élő archaizmus metaforájából kikandikálva.
Az alig pár oldalas szösszenetekből álló kötet egy hatalmas monológ, mi több, belső monológ, amit Senko Karuza mintegy mellesleg a szakállából a napvilágra enged. Ha nagyon akarja az olvasó, megfejthető, hogy pontosan hol él a beszélő-mesélő, pontosan hová utazik nagyritkán, kikkel és hol esnek meg kalandjai. De vélhetően Karuzának sem a történelmi-földrajzi akkurátusság a szándéka. Inkább az élete térképe az, amit hatvan-valahány történetben elénk rakosgat, olyan jó érzékkel tartva meg a partikuláris és az általános közti egyensúlyt, hogy a kis horvát szigeten lakó ősz-loboncos férfi napjai körkörösen tágulnak az Adria hullámain, el egészen az EU-hoz csatlakozó közép-európai államokig, de bizonyosan még tovább: a sziget, a szigetlakók és a távolról érkezők egyszerű és végtelenül rugalmas szimbolikájáig.
Ehhez képest úgy tűnik, mintha egyenesen a szöveg ellenében állna a könyvben két helyütt váratlanul felnyíló fotógaléria, amely nagyrészt szinte National Geographic-szerűen tálalja a horvát sziget tájait-ízeit, és csupán néhányukat emeli abba a realizmuson túli kismetafizikába a választott szemszög és a fény, amelyet a szöveg könnyű kézzel elér.
A rezzenésnyi kis történetek a legmegkapóbbak. Az elcsúszott barátságok, félresikerült csókok, az, ahogy az asszonya mögé bújik óvatosan, nehogy hozzáérjen a nagy kánikulában. Az olyan töredék-pillanatok, amikor a sziget kevéske lakójából a még kevesebb férfi nemű egyed tekintete irányt vált, hogy a tenger bámulását megszakítva pattogós asszonyság kiugró gumilabda-melleit bámulja a felemelkedő redőny mögött. Vagy amikor a szerző óvatosan érdeklődik a bóra előtti borfejtésről, nehogy kétségbe vonják hozzáértését, vagy a rusztikus paradicsomos tészta, amit csakis az örökös nagymamák tudnak mondai magaslatokba törően készíteni. Az itt lakók vadásznak, halásznak, madarásznak, szőlőt termesztenek, bort fejtenek és turistákat fogadnak, rogyásig, miközben az általános környezetvédelmi jogszabályok mégsem védik a közegüket. Peckesen és egyre inkább reményvesztetten viszik tovább az örökölt életformát.
Az érdes-fájdalmas megjegyzések, az elbeszélő állandó és többnyire keserves ütközése külső-belső meghatározottságával, és az elmúlás szüntelen jelenléte folyamatosan, egyenletesen gördülő prózanyelvben, hosszú, mégis pontosan-szépen végigvitt mondatokban oldódik szöveggé. Mintha maga az írás szépsége lenne a legmegfelelőbb gyógymód ezekre a sebes-karcos kis történetekre. Néhol megáll a poétikusan simuló mondat, elmereng, majd kemény ököllel hátba ver: „Lemegyünk a pincébe, töltünk magunknak egy kancsó bort, és kiülünk vele az udvarra, odaültetjük magunk mellé a nagyapánkat, neki is meg magunknak is kiöntünk egy pohárral, megkínáljuk az öreget cigarettával, iszogatunk, szívjuk a dohányt, nézzük a sütőrácsot meg a tűzhelyet és hallgatunk. Vagyunk mi még egyáltalán?” (23. o.)
A többes szám első személy a könyv egyik legnagyobb találmánya. Sosem tudható, hogy ki az a „mi”: van itt egy elmosódott alany, aki esetlenül ölelgeti a régi barátokat, a városi egyetemre noszogatja gyerekeit, kómába esik az influenzától, míg felesége mellette ül, vagy éppen hajójára invitálja a széplányokat. Néhol mintha maga a szerző bújna szemérmesen a többes szám mögé, másutt a feleségével válik eggyé, főként a gyerekterelgetés végett, és van, ahol régi barátokkal kajtatja a kikötőket borért, kávéért, kalandokért. Másutt a teljes sziget lakosságára tágul a fókusz. Az elbeszéléssel és az elbeszélővel sodródik az olvasó, jól kiröhögi a robinsonosdit játszó turistacsaládot, amint gennyedző sebekkel, egerektől és bogaraktól űzve ott lihegnek a szállásadó kapujában, és mégis inkább az összkomfortot kérik szépen, de azonnal. Aztán rádöbbenünk, hogy csak a turisták maradnak ki ebből a nem mindig kényelmes együvé tartozásból, akik egy szál pólóban mászkálnak a kikötői szélben, irigykedve csodálják a sziget-lét autentikusságát, és mindannyiszor elmondják, mennyire szeretnének ők maguk is így élni, végül mégis továbbállnak a nagyvárosokba, a nagy cégekhez és nagy fizetésekhez, hogy majd évi húsz napra újra visszatérjenek. Úgy tűnik, velük egy kasztba zuttyannak azok is, akik Berlintől New Yorkig futottak akár a délszláv háború alatt, akár már korábban. A várakozás-készülődés-vendégfogadást követően szinte minden egyes kis történetben keserű elválásba torkollnak a visszafordíthatatlanul kettéhasadt nézőpontok. A „mi”-től a „másik” is nagyon erőteljes lesz: az, aki sosem élte ezt az életet, az, aki régen feladta, és az is, aki a közeli szigetet megvette, és akinek a smasszere nem engedi kikötni magánterületére a piknikezni vágyókat.
Játékos ötlet a többes szám első személy. Megtornáztatja a figyelmünket, ez is kétségtelen. De a leginkább nyilvánvaló a fluidum-szerű „mi” egzisztenciális dilemmája: az a közösség, amin hol belül, hol kívül találja magát az olvasó. Néha dönthet felőle, és néha nem. Csakúgy, mint az elbeszélő.
Az utolsó kis novella hirtelen átvált egyes szám második személybe, és ez kissé leforráz. Mesélés ez is, de egyben felszólító mód is. Arról, hogy miképpen válasszunk magunknak helyet a világon; távoli szigetet, ami kiment az élettelen nagymasszából, ahol a helyi sirokkó, a jugó kibillenti az embert a hétköznapi megszokásból, a türelméből, de még a józanész medréből is. Ide menekülj.