Májusban a Magyar Állami Operaház a legutóbbi magyarországi színrevitel (1967) után negyvenhat évvel, ismét a hazai közönség elé tárta Richard Strauss és Hugo von Hofmannsthal harmadik közös operáját, az Ariadné Naxosbant (első változat: 1912, második változat: 1916). Mit hoz a véletlen: ezzel szinte egy időben jelent meg a nemzetközi piacon egy új Decca DVD a műről, nem akármilyen művészekkel. Ha valaki meggyőződéssel hisz az Ariadné értékeiben, és ráadásul még látta-hallotta is a budapesti produkciót, nyilván nem tudja megállni, hogy meg ne ismerkedjék az új videolemez tartalmával – még ha az ismerkedés veszélyeket rejt is magában.
Veszélyeket? Miféle veszélyeket? Hát, ha már így rákérdeztél, kisördög, megmondom én neked szívesen: az összehasonlítás veszélyét, az összehasonlításét, melyben ezúttal, finoman szólva, alulmaradunk. Persze a zenekritika nem azért van, hogy méricskéljen, centizzen, és az is alapelv, hogy minden előadást a maga koordinátarendszerében kell elhelyezni, de azért ilyen időbeli közelség, és ráadásul ugyanaz a mű – aligha hiszem, hogy akad néző-hallgató, aki ne vonna párhuzamokat. Azért én, ígérem, igyekszem majd elkerülni a „bezzeg a Baden-badeni Festspielhausban” kezdetű mondatokat – meglátjuk, milyen sikerrel.
Indítsunk azzal, amivel nem lehet versenyezni, s ezért mint tényező, nyugodtan magasztalható. Van az előadásnak egy világelső karmestere, Christian Thielemann, aki sajnos még soha nem járt Budapesten (szerencsésként közel másfél évtizede, 1999/2000 telén-tavaszán, három berlini tartózkodás során többször is hallhattam nagyszerű operavezényléseit, melyeket már akkor is lelkesen ünnepeltek). Karajan egykori asszisztense, az 54 éves, berlini születésű muzsikus a legnagyobb karmesterek egyike, ez a tény ezen a felvételen is szinte minden pillanatban érzékelhető. Nemcsak a két kezével, hanem gyakorlatilag az egész lényével vezényel, és minden információt hordoz nála: a szem, a száj, az arc összes izma – az információk pedig diszkrétek, természetesek és hallatlanul sokrétűek. Elfoglalja helyét a pulpituson, és pillanatok alatt megszületik körülötte az atmoszféra, kialakulnak a színek, a hangzásarányok, a rugalmasan intenzív ritmus – minden, ami Strauss nagyságát felmutatja és szolgálja (zenekar: Staatskapelle Dresden). Mondhatja persze valaki, hogy Thielemann a két Richardban, Wagnerben és Straussban a legnagyobb, s persze ez igaz, de azért ez itt-most nem egy specialista teljesítménye, hanem egy rendkívüli formátumú muzsikusé, akinek még a lélegzetvétele, a szívdobbanása is zene.
Aztán itt vannak az énekesek. Elsőként azt említem, aki nem énekel, de felléptetése marcipándísz a tortán: a major domus (der Haushofmeister) prózaszövegét a Hello Mary Loutól Wagnerig ívelő repertoárú, jazzdobosból lett egykori tenor-világsztár, a 76 éves René Kollo alakítja, elegáns fölénnyel, szellemesen. Strauss és Hofmannsthal úgy írta meg a minden tekintetben hihetetlenül rafinált és szofisztikált Ariadnét, hogy a színpadon két primadonna legyen, két szoprán, hadd utálják egymást. Az egyik koloratúrszerep, a cserfes-kikapós Zerbinettáé, a másik a címszerep, Ariadné, aki az előjátékban Primadonnaként lép színre. Sőt nem is két első hölgy van, hanem három, csak épp a harmadik nő férfi – a Strauss számára oly kedves nadrágszerep toposzában: a Zeneszerző. Enyhítő körülmény, hogy ez a szólam, mint a hagyomány megköveteli, mezzoszoprán. Nos, ez a három nő mindenkit leénekel a színpadról – legfőképp egymást. Ariadné Renée Fleming, Zerbinetta Jane Archibald, a Zeneszerző Sophie Koch. Töprengek, melyik ujjamat pusziljam meg, s melyik kettőbe harapjak: azt hiszem, a Sophie Koch nevű ujjam kapja a puszit. Renée Fleming ide vagy oda (gondolom, a helyszínen a legtöbben miatta váltották meg a jegyet), Koch, ez a 44 éves, németes hangzású neve ellenére francia énekesnő (milyen pompás volt Massenet Wertherében Jonas Kaufmann oldalán!) olyan elképesztő zenei és színészi intelligenciával énekel és játszik, olyan tökéletesen kelti életre a komponistát, bonyolult lelki folyamatainak minden rezdülését megjelenítve, hogy az eredmény abszolút remeklés. Fleming (1959) is nagyszerű: Ariadnéként a halálvágy poétikus szépségét és a váratlan-új boldogságba való beletörődést egyaránt bearanyozza nemes vokalitása és az a páratlan ízlés, mely minden színpadi és zenei megmozdulását moderálja. Moderálja a szónak abban az értelmében is, hogy Fleming egész művészetében az érzelmek áradása ellenére van valami nemes visszafogottság. Személyiségének némelyek által olykor fanyalogva emlegetett „édeskés” íze itt és most megilletődöttségé szublimálódik. Jane Archibald (hogy mikor született, úgy látszik, titok, de üde külseje azt súgja, nem túl régen) vibráló-erotikus Zerbinetta, élénk humorral és hódító frivolitással – és diadalmasan uralja az irgalmatlanul nehéz koloratúrákat. Ők hárman mind színészileg, mind vokálisan a legmagasabb csúcsokon lépdelnek.
Mellettük kellemes benyomást kelt a prológus Tenorjaként és az Opera Bacchuszának szólamában a 2012-es budapesti Wagner Napok Tannhäusere, Robert Dean Smith (1956). Ő nemcsak széles legatóival és meleg tónusú, jó vivőerejű tenorjával szerez örömöt, de a Bacchus-figura éthoszának hiteles megjelenítésével is: talán botránkoztatóan távoli a párhuzam, de e figura szellemi kapacitása olyasféle, mint Almádi színészé (Molnár Ferenc: Játék a kastélyban) – ezt a sajátos behatároltságot (milyen lehet a mámor istene? – kissé korlátolt) igazán magától értődő természetességgel hozza a kansasi születésű, enyhén korpulens tenor. Az Ariadné Naxosban, mint Strauss operáinak legtöbbje, sokszereplős. Nem sorolok fel mindenkit, de megemlítem, hogy a prológusnak szolid-magabiztos Zenetanára és Táncmestere van Eike Wilm Schulte, illetve Christian Baumgärtel személyében, az operában pedig szellemességével és profeszionizmusával excellál a Harlekin–Scaramuccio–Truffaldin–Brighella kvartett (Nikolay Borchev, Kenneth Roberson, Steven Humes, Kevin Conners), valamint a Najád–Driád–Ekhó trió (Christina Landshamer, Rachel Frenkel, Lenneke Ruiten).
Végén (és a magyar előadás hátán) csattan az ostor: a rendezéssel. Az Ariadné Naxosban sokrétű problémahalmaza a legelső vonalban a komoly művészet és a szórakoztatás ellentétéről szól, de ezzel összefüggésben a mű elénk tárja tragikum és komikum, költészet és valóság, elvek és gyakorlat, sőt halál és élet konfliktusát is (a párhuzamsor legutolsó párosánál ez a jó sorrend: halál és élet, nem pedig élet és halál – mert a halál a hívott-várt Jó, az Eszmény, és az élet a Rossz, a Kiábrándulás). Hofmannsthal és Strauss legfőbb sugallata az, hogy e fogalmak, bár látszatra antagonisztikus ellentétpárokat alkotnak, valójában feltételezik és kiegészítik egymást. Akkor vagy bölcs, mondja az Ariadné Naxosban, ha az egymást kizáró „vagy-vagy” helyett létrehozod az „is-is” megértő békéjét: nincs tragikum komikum nélkül (és fordítva), költészet és valóság egymásra hat (és fordítva), a halál magába foglalja az életet (és fordítva). A boldogság záloga a szintézis. Ezt a szintézist követeli durván és hivatalosan a művészektől az előjátékban az udvarmester, mikor azt a képtelenséget írja elő számukra, hogy legyenek szívesek egyidejűleg prezentálni a tragédiát és a komédiát. És ezt valósítja meg a művészet magaslatán, a nemes humor méltóságával a prológust követő opera, megmutatva, hogy van királyi út. Mindez szinte felkínálja a rendezés számára a mondanivaló esztétikai leképezésének lehetőségét. A magyar bemutató rendezése, Anger Ferenc munkája, melyet nem éreztem igazán sikerültnek, Regietheater volt, de sok túlcsavart-túlhalmozott, erőszakolt és szervetlen ötletével egyszersmind a rendezői színház karikatúráját is nyújtotta. Philippe Arlaud rendezése hallatlanul elegánsan ugyanazt a szintézist valósítja meg hagyományos operajátszás és rendezői színház között, melyet más fogalmak között maga a darab tár elénk az operában. Arlaud-nál a két irányzat harmonikusan elvegyül egymással, friss és kiegyenlített új minőséget hozva létre, melyben ott a hagyományos színház közérthetősége és a rendezői színház eredeti látásmódja. Olyan kevert stílusú előadás az eredmény, amely mindkét irányzatból megtartja azt, ami jó, és a kettőből alkot egy modern, de közönségbarát harmadikat. Thielemannunk, René Flemingünk, Sophie Kochunk, Jane Archibaldunk és Robert Dean Smithünk nekünk nincs, nem is volna korrekt az ő színvonalukat számon kérni a budapesti Operától. Egyedül a rendezés terén lehettünk volna versenyképesek – mert invenciózus bárki lehet, az egy fityingbe se kerül. Philippe Arlaud egy rendkívül vonzó és az ötletgazdagságot természetességgel vegyítő előadás esztétikai keretébe foglalja Thielemann, Fleming, Koch, Archibald és Smith világszínvonalát. Ez a vonzó esztétikai keret Budapesten hiányzott.