Renoirt meg kell nézni, ez nem vitás. És nem azért, mert illik, és nem is azért, mert itt és most tényleg Renoir-képeket láthatunk. Annyi beharangozott „nagy név és kortársai” kiállítás után nem követőket, kortársakat és tettestársakat, nem azok munkáit, akik a Mestert másolták, hanem tényleg kizárólag Pierre-Auguste Renoir mintegy hetven festményét látjuk a Szépművészeti Múzeum falain. De nem ez a lényeg, bár persze szívet melengető és egyben borzongató egy-egy híres eredeti előtt állva merengeni.
Ezzel még nem léptünk túl a kötelező körön és tiszteletadáson. Renoirt azért kell megnézni, mert szép az, amit láthatunk. A maga idejében avantgard impresszionizmustól a majdhogynem klasszikus festészetig eljutó, tehát kvázi fordított utat bejáró festő képei egyszerűen szépek, a szó eredeti és legnemesebb értelmében.
Nem kis dolog ez a 21. század késő-hajnalán. Ha van fogalom, ami annyira devalválódott a modernitásban, hogy már úgyszólván vállalhatatlan, akkor az a szépség. Miközben saját testünk és annak minden – erre egyébként sok esetben egyáltalán nem alkalmas – porcikája iránt az az igényünk, hogy esztétikailag tökéletes legyen, hasonlóképpen a minket körülvevő összes tárgyig, a körömreszelőtől a vécékeféig, egyvalami semmilyen körülmények között nem lehet szép: a kortárs művészet. Már ha szépség alatt azt értjük, amit elődeink: a részek harmóniájából adódó teljességet, ami szemnek-szívnek örömet okoz. Szimplán szépet alkotni – képben, házban, zenében – ma már ciki, nem érdekes, nem rezonál világ-érzetünkkel – ebben egyébként nem a modern ember mint egyén hibás, nem ő a selejtes, hanem maga a világ, amelyik sajnálatosan távolodik a harmónia minden fajtájától. A világegyetem tágul, ugyebár és hát a középpontja minden valószínűség szerint a tökéletes harmónia teljessége volt.
Fiatal lányok a zongoránál, 1892
Bár mély-énünk továbbra is áhítja a szépet, a művészetben nem tűrjük meg, helyette a drámát és disszonanciát kívánjuk viszontlátni, arra visszhangzik poszt-posztmodern lelkünk. Épp ezért felüdülés egy olyan művész alkotásaival találkozni, aki – bár erre különösebb oka nem volt – a szépséget állította munkássága fókuszába, úgy is mint tárgyat és úgy is mint eszközt. Mindenfajta művészettörténeti okoskodás nélkül is belátható ez annak a kép-párnak a szemlélése révén, amely a kiállítás centrumában állja a látogató útját. Fiatal lányok zongoráznak, egyikük a hangszer mellett ül, a másik oldalról támaszkodik, és a kottát figyeli. A Fiatal lányok a zongoránál című festmény 1892 körül állami megrendelésre készült, több változat is született belőle, egy fekete krétával készült tanulmányt például a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteménye őriz.
A témát Renoir többször is megfestette, így amikor felmerült a megtisztelő lehetőség, hogy egy állami közgyűjteménybe (a Musée du Luxembourg-ba) kerülő művet alkosson, erre esett a választása. A képen ott van a kiegyensúlyozott középosztálybeli lét minden kellemes kelléke: hamvas üdeség, virágcsokor, drapéria, masni, loknik és a muzsika – mindez a színek mesteri harmóniájába csomagolva. A kiállításon látható az a mű, amelyet a francia állam végül elfogadott, és mellette azonos méretben egy kevésbé kidolgozott, pontosabban más festői megközelítésmódot alkalmazó változat, amit nevezhetünk impresszionistábbnak is akár. Ekkorra már – mint azt a tárlat egyszerre tematikus és kronologikus elrendezése jól szemlélteti, Renoir elmozdult a klasszikusan kidolgozott ábrázolás irányába. Miközben az elnagyoltabb ecsetvonásokkal megfestett változat a maga műfajában ugyanolyan befejezett, harmonikus mestermű, a képpár egyértelmű magyarázatot ad arra, mit érzett kevésnek a festő az impresszionista ábrázolásban és miért fordult itáliai tanulmányutak sora után a raffaellói tökéletesség felé. Ugyanígy izgalmas tanulmányozni a kiállítás végpontján a fekvő akt három változatát, még annak számára is, akinek soha meg sem fordult a fejében, hogy valaha ecsetet vegyen a kezébe. Aki pedig – mint én magam is – megpróbálkozott ezzel a hiúsággal, megérti, mi az a többlet, amit a nagyvonalú gesztusok korában csak a mesterségbeli tudás és az aprólékos kidolgozottság adhat egy alkotáshoz.
Fekvő női akt, 1903, © Musée de l’Orangerie
A Szépművészeti Múzeum Renoir-tárlata úgy fajsúlyos, hogy közben könnyen emészthető. A magam részéről sosem értettem, mire jó egy művész befogadhatatlanul sok alkotását egymás mellé lógatni a falakra, és áhítattal végigjárni az egész sorozatot, kötelességtudóan időzve minden egyes darab előtt. Az internet korában végképp felfoghatatlannak tűnt, miért nem elég egyetlen, vagy na jó, néhány kiválasztott kép, amely előtt akár sokszor, hosszan el lehet időzni, elmélyedve a részletek tanulságaiban. Most is állítom, hogy megfojtja a tényleges hatást a mennyiség, egy bizonyos határ után telítődik a szem és az agy, és a műélvezet kontraproduktívvá válik. Ez a tárlat azonban, bevallom, jólesően rácáfol az előítéleteimre, együtt is ad valamit, túl az egyes festmények misztikáján. Ez a valami a fény és öröm aurája, ami betölti a Szépművészeti Múzeum Renoirnak szentelt termeit, és amiben hajszás korunk emberének jól esik időzni. A Musée d’Orsay-vel és a Musée de l’Orangerie-vel közös tárlat kitűnő kurátori munka eredményeképpen, kronologikus és tematikus válogatásával egyszerre ad átfogó keresztmetszetet a gazdag életműből, és erős impressziót a festő fétiséről, ami nem más, mint a szépség – legyen az nő, gyermek, vagy magának az életnek a szépsége. Egy szó, mint száz, Renoirt meg kell nézni, ez nem vitás!