A szerző néhány határozott állásfoglalása, önértelmezése finoman ugyan, de arra készteti az olvasót és a szakmát, hogy a kötetben felmutatott és így karakterisztikusan összeálló befogadói attitűdök kapcsán újragondolja a kortárs irodalom és könyvkiadás egyik elsődleges, a szélesebb közönséghez még eljutó közvetítő műfajának, a (zsurnál)kritikának a lehetőségeit, sőt felelősségét.

Reményi József Tamás: Zsurnál

Kukorelly Endrének az ÉS-ben publikált, majd egy könyvheti televíziós interjújában is megismételt véleménye szerint a kortárs irodalom jelenléte rossz, csekély és szinte láthatatlan napjaink irodalomoktatásában, szűkülő információs és kulturális csatornáiban. Kukorelly szerint – s ezt nemigen lehetne és nem is lenne érdemes cáfolni – az úgynevezett modern magyar irodalom oktatása véget ér Pilinszkyvel, Weöres Sándorral, s legfeljebb még néhány Örkény egypercesre „jut idő” és energia. Meg persze szándék és tudás. S bármilyen abszurd: a gimnazista gyerekek meglepődnek, hogy létezik egyáltalán élő, kortárs író, nem csak halott.

Nem akarom teljesen összemosni író és kritikus véleményét, különösen azért, mert Reményi József Tamás más, kevésbé radikális megoldást javasol a helyzetre, de egy ponton legalábbis mindketten ugyanarról beszélnek: a kortárs irodalom közvetítésének a válságáról. Kukorelly a klasszikusok kontra kortársak jelenlétének aránytalanságában és a történeti szemlélet nyelvi szempontú tarthatatlanságában (ti. először évszázadokkal korábbi nyelven íródott műveket kell olvasni) látja a problémát, Reményi viszont kritikusként – bár nem ellentmondva ennek – inkább a befogadói élmény létjogosultságának, egyáltalán: az irodalom élményjellegének a visszaszerzésében keresi a megoldást és szorgalmazza a változtatást: „Ha a mi iskolánk, az úgynevezett magyaroktatás a primitív moralizálás és a laboratóriumi szövegelemzés egyaránt féloldalas gyakorlata helyett eljutna oda, hogy élet és (egy frissiben megjelent mű képében) az irodalom összetalálkozna benne…” (A megmaradt készség. Takáts Zsuzsa: Üdvözlégy, utazás!) A konklúzió ugyan elmarad, de egy önértelmező szöveghely alapján elég nyilvánvaló, hogy a találkozásból valami nagyon más jönne létre a kritikusi „gondolattalan recenzió, a szóvirágos ajánlás és a kritikátlan rekonstrukció ellenében”.

Úgy vélem, ezzel összefüggésben Reményi mintha különös előszeretettel, figyelemmel írna olyan szövegekről, életművekről, amelyekben a megszólalás tere történelmi vagy egzisztenciális erővonalak mentén határozódik meg – ilyen Márai Sándor Naplójában az emigráns életmód jellegét, a szellemi elszigetelődést értelmező tanulmánya, vagy főleg a vajdasági írókról (Tolnai Ottó, Végel László, Lovas Ildikó) készített, a léthelyzeteket, a „kisebbségiek hídszerepének ornamentikájá”-t nagy empátiával elemző, remek írása. Tulajdonképpen a szövegek előtti-kívüli világ(ok) olyan leírását adhatja itt a szerző, amiben az irodalom még szervesen kapcsolódik nem-nyelvi jellegű tárgyához, illetve közvetlenebbül reflektál arra.

Az „utolsó napló katartikus módon igazolja, hogy ennek az embernek évtizedekig valóban a legfontosabb létföltétele volt az irodalom” – írja és kurziválja Reményi Máraival kapcsolatban az amúgy is felsőfokban álló szót. S ha ezzel az értelmezéssel összevetjük a kötet egészének szándékolt kritikusi attitűdjét, jól látszanak azok a látens, másutt nem ilyen nyíltan reflektált átfedések, de kitüremkedések is, amelyek a közelítést elvégzik a kötet írásaiban. Hiszen ennek a kritikusi alapállásnak az elfoglalása, élet és irodalom (romantikus gyökerű) egymáshoz közelítése nem csak pusztán szemléleti, hanem sokkal inkább nyelvi-retorikai kérdés, és Reményi is tökéletesen tisztában van azzal, hogy a „primitív moralizálás” és a „steril”-szoros (szöveg)olvasat negatív felhangok és stílustörés nélküli összekapcsolása nem könnyű, sőt leginkább még megoldandó feladat: »Ismét kísértsük meg a lehetetlent: nem szakzsargonban, hanem „civil” nyelven kifejezni azt az olvasói véleményt, amely nem egy posztmodern mű félre(alul)értésén nyugszik, tehát együtt jár a szövegközi terekben eligazodók készségével, mégis valamely önfeledt odaadás, szellemi-erkölcsi gyönyörűség és megigazulásvágy járja át.« (Viszi az egészet. Kemény István: Valami a vérről)

Lehet, hogy némileg igaztalanul, kiragadott példával, de határozottan azt gondolom: ez így nem létezik, s ha még a szerzői figyelem pillanatnyi kihagyásaként értelmezem, akkor is pontosan a Reményi által kárhoztatott szakmai kettősség, állóháború szókincsének durva beszüremkedését mutatja a mondat. Érveket se kell hozni, iskolákhoz se kell kötni, tudjuk jól, hogy a „szövegközi terek” és a „megigazulásvágy” egész egyszerűen más (nyelvi, s hát igen: szakmai) világokhoz tartoznak, s én legalábbis nem tudom elképzelni az átjárást közöttük.