Pécs építészeti, képző- és iparművészeti hagyománya, kortárs művészeti praxisa önmagában is érdemes és egyben alkalmas arra, hogy Európa figyelmét magára vonja. Csakhogy ez egy olyan kulturális környezetben, ahol a nagyszabású vándorkiállítások számítanak igazi csemegének (ld. Budapest és Debrecen jelentős közönségsikert hozó kiállításait) kissé kevéskének tűnik. Sajnos a feltűnő hiányt a mostani ravennai mozaikok másolatait bemutató tárlat sem képes pótolni. Magam mindig gyanakodva figyeltem a közönségcsalogató megatárlatokat, ám el kell ismernem, hogy ilyenkor legalább eredetiben láthatja az ember például a nagy reneszánsz mesterek munkáit, s tény, hogy Párizsba vagy Rómába sem jut el egykönnyen a magamfajta műélvező.

Részletek a kiállításból

Sajnálatos módon az EKF nagy beruházásai közül takarékossági okokból elsőként épp a tervezett Nagy Kiállítótérről mondtak le a szervezők, mondván, biztosan akad Pécsett egy terem üres falakkal. Csakhogy nem nagyon akad! Ugyanis a nagyszabású tárlatok rendezésére alkalmas kiállítótérnek annyi speciális feltételnek kell megfelelnie, ami csakis kifejezetten erre a célra épített vagy átalakított épületben valósítható meg. Ha jól tudom, Pécsett a Megyeháza épületében kívánnak egy ehhez hasonló teret kialakítani, ám az átalakítás jelenleg még az engedélyeztetési folyamatnál (!) tart. Ebből következően a szintén idénre tervezett Bauhaus- illetve Nyolcak-kiállításra sem mernék túlságosan nagy tétet tenni.

Úgy tűnik, hogy az EKF-programból hiányzó megakiállítás vágya gerjeszti azokat a sajtóhíreket, amelyek mindenáron valami szenzációról próbálnak beszámolni – legutóbb például a bélyegkiállításról, ahol a híradások csupán arról szóltak, hogy mekkora értékre is van biztosítva a kiállított anyag.

Most meg itt vannak ezek a ravennai mozaikok. A királyi tévé annak rendje-módja szerint beszámolt a kiállítás tényéről, olyan szenzációként tálalva, mintha legalábbis a Sixtus-kápolnát magát repítették volna át az angyalok Pécsre Michelangelo freskóival együtt, mentve a még menthetőt. A párhuzam nem véletlen, hiszen a méltán híres ravennai mozaikok természetüknél fogva nagyon is helyhez kötöttek, ennél fogva a belőlük kialakított vándorkiállítás fából vaskarikának tűnik. A titok nyitja annyi, hogy itt a nagy templomi mozaikok egy-egy részletének másolatairól van szó. A másolatokat szakavatott mozaikművészek készítették a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, az első kiállítást pedig 1951-ben rendezték belőlük Párizsban. Az előzetes információk alapján tehát a kiállítás majd’ hatvan éve járta már Európát és a világot, mire végre elérkezett hozzánk. A beharangozó szöveg, miszerint csakis Tuzla közbenjárására sikerült Pécsre hozni a tárlatot, mindennek fényében kissé faramucinak tűnik: a tárlatot éppen arra találták ki, hogy járja a világot.

Valójában mit láthatunk a kiállításon? A másolatok – amelyek a leírás szerint még az eredeti mester ujjnyomát is megpróbálják rekonstruálni – a szakrális térből kiszakított, eredeti kontextusától és tulajdonképpeni médiumától megfosztott ábrázolások. A kiszakítottság a képekre kétséges esztétikai funkciót ruház, ugyanis valójában csak azzal együtt élvezhetők, ha folyamatosan tudatosítjuk eredetüket (ősiségüket, unikalitásukat stb). Másképpen mondva: a képek folyamatosan önnön szakrális eredetük emlékeztetőjeként képesek csak funkcionálni. A megidéző funkció célja szerint az eredeti szakrális terekhez utalja a szemlélőt, ugyanakkor azon ikonográfiai hagyomány nélkül, amelyben létrejöttek, tökéletesen értelmezhetetlenek.

Például a hatalmas oroszlán, amely a maga helyén Szent Márkot jelképezi, itt csak egy apró üvegdarabkákból kirakott fura oroszlánfigura. (Merthogy a másolatokon üvegdarabok szimulálják az eredeti köveket, tovább bonyolítva a helyzetet.) Az ábrázolások ikonográfiai vonatkozásairól a képek (vagy mik) mellett olvasható szakszerűnek tűnő leírások tudósítják a látogatót, bár ezekben sincs sok köszönet. Ha egyszer világra szóló szenzációként próbálják eladni ezeket a legfeljebb ügyes szimulációkat, akkor miért nem lehet odafigyelni a tájékoztatók nyelvére? A magyar szövegekben nem szerepel hosszú ő és ű, valamint tele vannak betűtévesztéssel (így öltözködik szegény Keresztelő Szent János „vadbárba”) és helyesírási hibákkal. A kiállítás rendezője például nem tud dűlőre jutni a templom, bazilika utótaggal ellátott tulajdonnevek írásmódjával kapcsolatban: hol így írja, hol úgy. (Elárulom: kisbetűvel írjuk és kötőjellel kötjük a tulajdonnévi taghoz.)

A képek forrása: pecs2010.hu

Még katasztrofálisabb az a szóróanyag, amely arra hivatott, hogy magát a kiállítást népszerűsítse. A nyelvi állapotából ítélve sebtében összedobott fordításról lehet szó, legalábbis arra utalnak azok a szörnyűséges mondatkezdemények, amelyek az eredeti helynek csupán homályos megsejtéséről tanúskodnak, és magyarul teljesen vagy majdnem teljesen értelmetlenek. Ráadásul az egész anyag ékes tanúbizonyságát adja a fordító (és szerkesztő, ha volt) kezdetleges helyesírásának, valamint történelmi és művészettörténeti inkompetenciájának. Figyelem! A következő két mondatban annyi súlyos helyesírási hiba van, amennyi egy egész érettségiző osztály megbuktatásához is elegendő volna: „Ravenna egy ősi város az adriai tenger [!] északi partja mentén. 1005 évvel ez előtt [!] Ravenna volt a római birodalom [!] nyugati, és a bizánci birodalom [!] nyugat európai [!] fővárosa, az első Gót [!] király Theodoric székhelye.” A ravennai mozaikok űzenete [sic!] című alfejezetben többek között ezt olvashatjuk „A ravennai Érsekek [!] és papok akik megrendelték a mozaik ciklusokat vallásban jártas tanult emberek voltak, akik meg tudtak küzdeni a hanyatló klasszicista [!] római művész civilizációval, és megtartották a magas szintű stílusbeli tökéletességet ami tele volt tűzdelve [!] az elengedhetetlen keresztény misztériummal amit szertartások és Istentiszteletek [!] során ünnepeltek.” [A vesszők hiánya az eredetiben!]. De itt olvashatunk arról is, hogy a mozaikművészet hagyományát az ősi kaldeusok és punok mellett egy nyilván még ősibb szíriuszi [!] néptől tanulhatta a kereszténység.

Vajon miért nem lehet legalább az igényesség illúzióját fenntartani egy alapjaiban is kétséges kimenetelű kiállítással kapcsolatban, ha már világszenzációként tálalják a közönségnek? Persze a recenzensnek semmi sem elég jó; remélem, lesz még itt izgalmas kiállítás a környék legjobb Picasso-repróiból vagy például Leonardo Utolsó vacsorájának rekonstrukciójából, az eredeti már amúgy is mindjárt az enyészeté. (És nem is az a bajom, hogy az amúgy ingyenesnek hirdetett kiállításért háromszáz jó magyar forintot kellett a kasszánál fizetnem.)