Radek Rak (1987) a kortárs lengyel irodalom új csillaga. A most magyarul megjelent A kígyószív legendája 2020-ban elnyerte a legrangosabbnak tartott lengyel Nike Irodalmi Díjat, amelyet évente ítélnek oda lengyel szerzőknek, mellé megkapta a Janusz A. Zajdel-díjat és a Jerzy Żuławski irodalmi nagydíjat is.
A legenda (választékos szóhasználatban, A magyar nyelv értelmező kéziszótára alapján) olyan múltbéli történet, amely híres emberekről, hősi tettekről szól, csodásnak tartott eseményeket mesél el, amelyek általában túlnőnek a realitáson.
Pontosan ez történik A kígyószív legendájában. A regény a galíciai felkelés (1846) híres parasztvezére, Jakub Szela történetét úgy meséli el, hogy a tényeket a lengyel népi hitvilág csodás és sokszor nagyon félelmetes elemeivel ötvözi.
A két részből az első: A szív, a második: A parasztok. A sok-sok apró fejezetből álló legenda egy olyan világról szól, ahol a realitás kegyetlen, mondhatni „szívtelen” és véres, és a plasztikus leírás így is jeleníti meg, nem mismásol: „a Vén Myszkának pedig egy hosszú szíjjal összeköttette a csuklóit, a szíj másik végét pedig saját fakójának szárához kötötte. A vén Myszka nyöszörgött, nyáladzott, sírt. Wiktoryn úr, elundorodva attól, hogy néznie kelljen, fürgén felpattant a lovára, és végigügetett vele a szomorúfüzek mentén oda és vissza, aztán még egyszer, és még egyszer”. Az ilyen borzalmak szemtanúinak csak az irrealitás, a mese és a csodákba vetett hit képes elviselhetővé tenni az életet, és csakis a mesebeli varázslatos eszközökkel tud úrrá lenni rajta.
A narratíva a népi mesemondók narratíváját idézi: az „azt beszélik”-fordulat mintegy elejét veszi, hogy bárki számon kérje rajta a hitelességet, így a természetfeletti is természetessé válik, a hihetetlen is hihetővé, ugyanakkor pontos képet rajzol a kegyetlenkedésről, a kiszolgáltatottságról, az elnyomatásról és a végtelen, kilátástalan nyomorról.
Radek Rak ezzel az elbeszélésmóddal túllép a valós történelmi események bemutatásán, ezzel mintegy lehetőséget teremt arra, hogy az emberi lélekben lezajló változásoknak adjon mesebeli formát. Mély, ősi érzelmek, szenvedély, szenvedés, szeretet, gyűlölet, a jó és a gonosz harca a világban és az emberben; a képekben, színekben, illatokban gazdag költői szöveget könnyedén szövi át a finom irónia és humor.
Úgy kezdődik minden, mint a népmesékben, a legkisebb fiú elindul szerencsét próbálni, hogy úr lehessen belőle, és megszerezze magának a lányt, akinek a szívét adta, és akit a földesura elragadott tőle. Próbákat kell teljesítenie, s eljutnia a Kígyókirályhoz, hogy visszaszerezhesse a szívét.
Csakhogy ez a legkisebb fiú a valóságban részben egyke, részben meg a galíciai parasztfelkelés vezére, Jakub Szela. Ez a legkisebb fiú sábeszgój egy zsidó kocsmáros házában. Jó kiállású fiatal ember, nem csoda, hogy a gazda lánya neki adja a szívét (meg a testét), Jakubnak azonban nem kell a lány, a párnája alá teszi a szívet, mert erős dobogása zavarja az alvását.
„A lány azonban egyszer csak benyúlt a két melle közé, és kiemelte onnan a szívét, amely kicsi volt, rakoncátlan, és tollak borították.
Ez a tiéd – mondta.
Kóba fogta a szívet, de nem felelt egy szót sem, … Chana szíve volt a legutolsó, amire vágyott volna a lánytól. A mellét akarta, meg a vállát, a parazsat akarta a combja között. De nem a szívét…
A madárszívet a szalmazsákja alá rejtette. Pokrócba is csavarta, mert úgy kalapált, mint a megszállott, és nem hagyta aludni.”
Egy darabig párhuzamosan fut a majdnem-valóság az „azt beszélik” mesevilággal, azután az inglicék bűbájos világa veszi át az uralmat a történetben, mert a valóságban annyi rémes, megalázó és fájdalmas dolog történik, amit csak a mesével lehet túlélni. Jakub Wiktoryn Bogusz tekintetes úr kegyetlensége miatt elveszti öreg társát, a nagy mesélőt a Vén Myszkát. Mályva miatt – aki, ha igaz, amit Vén Myszka mesél –, egy inglice, malefica, boszorkány „minden olyan volt a lányban, mint a víz: egész rémisztően színtelen”, elveszti a szívét: „ketté tépte magán az inget, és markolatig a saját mellkasába vágta a kést… benyúlt a vérző sebbe, és kivette onnan a szívét. Ott dobogott a kezében, feketén az éj sötétjében, köpködte magából a vért és az alvadt darabkákat. Kóba egy szó nélkül átnyújtotta Mályvának a szívét”. De ahogy neki nem kellett Chana szíve, úgy nem kell Mályvának Jakub szíve, sőt a megbabonázott Jakub se, inkább a hatalmat, Bogusz tekintetes urat választja.
És akkor a mi lengyel Kukorica Jancsink elindul, hogy úr legyen, átvegye Bogusz életét, és megszerezze Mályvát. Az út hosszú, rögös, kalandos, ijesztő és nagyon véres.
Furcsa világba kerülünk, ahol metaforák kelnek életre, a mindenkitől elfeledett öregapók mohás kövekké, elszenesedett fagyökerekké válnak, de élnek, miközben a nem párhuzamos, hanem a mesével szorosan összeszövődött rögvalóságba minden örömét és minden fájdalmát, a korbácsütésektől felhasadt bőrt a maga teljes realitásában ír le a szerző, így aztán lassan teljes valósággá válik a föld alatti világ az ördög, strigák, vajákosok, tündék és tündérek, a mocsári lények és a mocsári lényekhez hasonló sötét lengyel földesurak.
Minél többet veszít Jakob, annál sűrűbbek jelennek meg a mesebeli elemek, és a mű közepe táján eljut a legendás Kígyókirály birodalmába is, ahol olyan dolgok esnek meg, amelyek megdöbbentő és irtózatos szemszögből mutatják a mű második részében bekövetkező eseményeket, amikor az osztrákok által felhergelt parasztok kegyetlen bosszút állnak az őket addig elnyomó földesurakon.
Aki a történelmi valóságra is kíváncsi, nem marad hoppon, a regény végén Dr. Arkadiusz S. Więch, a krakkói Jagelló egyetem adjunktusa foglalja össze röviden és tényszerűen, amit tudni kell a galíciai véres farsangról, avagy Jakub Szela parasztlázadásáról.
Végül és összegzésként: a regényt nem történelmi ismereteink bővítése miatt érdemes elolvasni, hanem azért, mert a ritka gazdag, fantáziadús, mesés képekben gazdag szöveg önmagában élvezetet okoz, hála a két műfordító Hermann Péter és Keresztes Gáspár bravúros munkájának.
