Még nagy zongoristákról készült dokumentumfilmből is emlékszem hasonló osztályozásra, és ez nem is egészen alaptalan. Ami miatt a zongoristáknál fordul elő ez a skatulyázás elsősorban, azt a hatalmas, sokszínű repertoár is indokolja. Hiszen aki a Liszt-rapszódiákat, transzcendens etűdöket vagy más szerzők iszonyatosan nehéz technikás-futamos etűdjeit, parafrázisait, bravúrdarabjait tűzi műsorra, azt inkább a virtuóz kategóriába sorolják. A régi nagyok közül például Cziffra György vagy Vladimir Horowitz is rendre idekeveredett, a másikból pedig leggyakrabban a komoly, agyas Bach-fúgákat, Beethoven-szonátákat, Szkrjabin-prelűdöket vagy kortárs darabokat is műsorra tűző Szvjatoszlav Richtert és Glenn Gouldot szokták kiemelni. A repertoár választása alkati kérdés, hiszen a zongoristák között is vannak extrovertáltabb, exhibicionistább figurák és introvertált gondolkodók, meg persze még mindig a specialisták korát éljük, sőt, talán egyre inkább, tehát ritka az, akinek a művészetébe minden belefér. Természetesen a mai pianisták között is beszélhetünk hasonló besorolásról, és talán a lengyel-magyar születésű Piotr Anderszewskit – hogy képzavarral éljünk – szinte gondolkodás nélkül az utóbbi körbe helyezhetjük. Ezt január 9-i Müpa-beli műsora is alátámasztja, hiszen Bach nagyszabású h-moll Overture-je és d-moll angol szvitje mellett Szymanowski és Schumann egy-egy ritkán hallható műve került terítékre.

Piotr Anderszewski

Anderszewskinek megmagyarázhatatlan kisugárzása van, mert nem olyan muzsikus, aki extázisszerűen magával ragad, és szájtátva bámulom, magamról megfeledkezve, hanem inkább olyan, aki úgy ad flow-élményt, hogy közben nagyon is figyelek, jelen vagyok, vele vagyok, és vele együtt gondolkodom. Komoly pianista, aki sok tekintetben sajátosan, de nagyon is logikusan gondolkodik a szerzőkről és műveikről. Bach-játékosként nem áll epigonként az őt megelőző nagy muzsikusok sorába, gondolatai eredetiek, de Bach-képe mégsem áll távol a hagyományoktól. Leginkább billentéskultúrájában nyilvánul meg szabadsága, hiszen a barokk mester műveibe is megannyi színt visz, az ismétléseket igyekszik másképp játszani, másképp formálni, díszíteni, ami kifejezetten változatossá és izgalmassá teszi zongorázását. Számomra talán csak a második rész d-moll angol szvitjének zakatoló Gigue-je tűnt durvának, mert ha valahová néha kilengett a mérleg nyelve, akkor azok az érces, acélos hangok voltak, amelyekre nyugodt szívvel asszociálhatnánk a csembalóra gondolva (ahogyan azt a már említett kanadai nagy előd is tette), de a végeredmény mégsem azt a hatást érte el, nálam legalábbis nem. Anderszewski tempóit leginkább a visszafogott szóval tudnám jellemezni, sokszor nem a megszokott, ismert vagy várt sebességet kapjuk, több tételnél hatalmába kerített régi zongorista-énem hangja, hogy én nem így csinálnám, de ami megszólal, az mégis hiteles, és nem mérgelődöm, hogy miért nem gyorsabb vagy lassabb. Ráadásul a visszafogott tempó sosem csap át unalmasba, amit még a neves zongoristák közül is csak kevesen mondhatnak el magukról. Sőt, egyik terjedelmes szvit (főképp a h-moll francia nyitány) sem tűnik hosszúnak, és valahol itt kezdődik a művészet.

Szymanowszki művei, pláne zongoradarabjai, hazánkban ritkán hangzanak el, így izgalmas pontja volt az estnek a Métopes, a lengyel szerző huszonkilencedik opusa. Anderszewski jeles szószólója, nagykövete a komponistának, így rendre műsorra tűzi darabjait, amelyek kezei alatt szó szerint életre kelnek. A három tételből álló mű az Odüsszeia női karaktereit jeleníti meg: Szirének szigete, Calypso, Nausicaa. Aki még nem hallotta, annak leginkább úgy tudnám jellemezni, mintha a kései Debussy-prelűdök hangja keveredne némi Szkrjabinnal és még annál is modernebb, politonális vagy már szinte atonális elemekkel. Anderszewski mesél zongorája segítségével, játéka beszédes, virtuóz futamai színesek, tüzesek, az egész darab élő, folyamatos mozgásban van, a zongoraművész akkor is élményt ad, ha nem értenénk, vagy nem ismernénk, sőt tovább megyek: ha nem szeretnénk a lengyel szerzőt.

A második rész elején meghitt, rezignált olvasatát hallhattuk Robert Schumann legutolsó zongoradarabjának, az 1854-ben, nem sokkal elmegyógyintézetbe vonulása előtt komponált Geister-variációknak. Ezt a darabot sem hallhatjuk gyakran, így különösen hálásak lehetünk Anderszewskinek. A pianista érzékenysége, introvertáltsága leginkább itt mutatkozik meg. Nem kell tudnunk a keletkezés háttértörténetét, hogy érezzük a kompozíció helyét a schumanni életműben: még inkább csendben vagyunk, figyelünk, mintha a köhögés is kevesebb lenne, az ezt mindig felpanaszló koncertszervező, Jakobi László nagy örömére… A művész formaérzéke és forma érzékeltetési képessége hatványozottan megmutatkozik, mondhatjuk szentimentálisan: csoda van születőben.