Jelenet az előadásból. Forrás: sinpage.org |
A Jól vagyok, lszi ne keress! muszlinruhában felbukkanó, fiatal táncosnői a SÍN gyárépületének csupasz, több emelet magasságú falai között olyan erővel hatnak, mintha valaki egy pár összemorzsolt, csillámos pillangót dobott volna egy betonkeverőbe: kifinomult figurák egy indusztriális színpadtéren. A néhai díszletgyárban kialakított SÍN színpada mellesleg egészen különleges tér. Bár elsőre kissé nyersnek, félkésznek és rusztikusnak tűnik, az elképesztő belmagasság, a körben magasba futó fémlépcsők, a nyílt, bármilyen irányból megközelíthető színpad rengeteg lehetőséget tartogat (olyanokat is, melyeket más, térspecifikusabb produkciók jobban kihasználnak). A Jól vagyok, lszi ne keress! esetében a színpadtér tágassága, és kontrasztként szolgáló rusztikus jellege meghatározó.
Jelenet az előadásból. Forrás: sinpage.org |
Díszlet helyett egyetlen pad árválkodik: lányok kispadon, parkolópályán, öregasszonyokra és petrezselymet áruló kamaszlányokra jellemző helyzetben. A padon üldögélő lányok közül egyvalaki mindig hátrahajlik, rábízza magát a véletlenre. A koreográfusra máskor oly jellemző ironikus humor most háttérbe szorul: érzékeny, rebbenő, szenvedélyes, tiszta táncot látunk. A táncosnők megannyi miniszólóban szinte beröpködik a teret, néha majdnem az önkívületi állapot határán. Megrögzött álmodozók, elszabadult árnyacskák, könnyű léptű, szomorkás nimfák. Nagyon eltérő karakterek, mindannyian izgalmasak, de Kántor Kata koncentrált, vibráló jelenléte a legszuggesztívabb. Pataky Klári darabja magánéleti krízisekről ad számot, arról az állapotról, amikor valaki megpróbál egy régi kapcsolat romjai alól kimászni és valahogy meggyógyulni, újra összerakni magát, segítségül híva a lepergő napokat, a felejtést és az emlékezést. Beavatási szertartás ez is, határállapot, egy köztes, liminális fázis megismerése: se itt, se ott.
Pataky Klári ez alkalommal is számos meglepetést tartogat. A legfontosabb ezek közül a táncszínpadon mindig kockázatos, szavakkal való játék. Azonban a verbalitás az előadásban nem triviális módon bukkan fel, nem egyszerű közlések formájában, hanem sokkal rejtélyesebben, költőibben, kevésbé racionálisan. A címként szereplő mondatot suttogják, sikoltják a táncosnők, elfulladt sóhajjá, fájdalmas zengéssé transzformálva, kósza szavakká, sőt olykor magukban álló hangokká zilálva a szerkezetet. A szavak kiszakadnak a mondatból, mindegyiket másik táncosnő mondja ki, oly módon, míg végül a mondat egyszerre jelenti önmagát és az ellenkezőjét: a „Nagyon jól vagyok, lszi ne keress” mondat optimizmusát a felváltja a „Nem vagyok jól, lszi keress” tétova vágyakozása.