Még csak pár hónapja jelent meg a Hamisított történelem, de könyv formátumban már alig kapható. Az elmúlt időkben se szeri, se száma a grandiózus című, instant tudást, nagy igazságokat, régóta őrzött titkok leleplezését ígérő könyveknek. Faljuk őket, mert az információdömping korában ezek némi magyarázatot, kapaszkodót adnak a világ megértéséhez. Mindez igaz Otto English (Andrew Scott) könyvére is, amely sokféle témát érint: Churchill, Hitler, Nagy Sándor, Napóleon, Dzsingisz kán mítoszát, a brit felsőbbrendűséget, a nosztalgia érzését, a propagandát. A lényeg pedig mindig ugyanaz: nem szeretjük a bonyolult válaszokat, ezért időről időre jön egy populista vezető, aki az egyszerűség iránti vágyunkat kihasználva össze-vissza hazudozik. Saját magáról, az adott közösség múltjáról. Mindezt azért, hogy bebetonozza a hatalmát. Az emberek meg istenként néznek rá, helyesebben nem is néznek, mert elvakított birkaként követik.
Scott történelemfelfogása, konklúziói bizonyos mértékben helytállóak. Hitler, Churchill, Nagy Sándor és a többiek tényleg alakították a maguk mítoszát. Voltak köztük kifejezetten tehetséges selfmade man-ek. Minderre a kortársak és az utókor még jócskán ráerősített. Az is igaz, hogy a mítoszgyártásnak mindig voltak és vannak önös céljai. Ám senki sem hibáztatható pusztán azért, mert megpróbálta kicsit jobb színben feltüntetni magát. Scott-tal együtt pontosan tudjuk, hogy aki volt már állásinterjún, randin, biztosan hazudott is magáról, a múltjáról. Bár talán a „hazugság” kifejezés itt egy kicsit erős, remélhetőleg a többség inkább csak túlzott, csúsztatott.
Scott viszont úgy véli, az általa megidézett történelmi személyiségek a hazugságaikkal nagyobb közösségeket, ha ugyan nem az egész világot tévesztették meg, s ez nem egyszer háborúhoz vezetett. Az is helyes következtetés, hogy ezekből a mítoszokból olyan vallásos hit nőtt ki, amivel nehéz vitatkozni, hívőit pedig gyakran szélsőséges cselekedetekre ragadtatta.
A Hamisított történelem olvasmányos könyv. Stílusa közvetlen és ironikus, mégsem bizalmaskodik az olvasóval. A témákon látszik a gondos kutatómunka. Az indulat vagy a közérthetőség vágya mégis elgáncsolja az írót. Végig azon panaszkodik, hogy nem ásunk a jelenségek mélyére, megelégszünk az egyszerű válaszokkal, holott a valóság annyival színesebb, összetettebb. Ő viszont ugyanezt teszi saját konklúzióival. Megelégszik a ténnyel, hogy önző populisták befolyásolni akarnak, mi meg amilyen hülyék vagyunk, hagyjuk. Bedőlünk a családi eposzoknak, a nacionalista hőskölteményeknek, még büszkék is vagyunk rá. De sosem teszi fel a kérdést, miért kellenek ezek a történetek? Miért fogadjuk el a hazug egyszerűsítéseket? Részletesen leírja, hogy Hitler egyáltalán nem volt olyan nagy szónok. Önismétlő üzenetei sablonosak voltak, a gesztusait másoktól vette át, a show miatt mégis bedőltek neki. Mindez igaz a legtöbb sztárra. A népszerű figurák üzenetei nem túl bonyolultak, becsomagolva sincsenek túl elvontan, stílusuk is előképekből épült. Mégis bedőlünk, pedig biztos lenne, aki ugyanazt, ugyanolyan jól, vagy még jobban elmondaná. Miért kiválasztott a kiválasztott? Mert jó időben volt jó helyen, s a szerencse is kedvezett neki. Nagy Sándornak is, Hitlernek is, Churchillnek is. Hitler hatalomra jutásában a fellépése csak egy komponens volt. Kellett még hozzá az évszázados porosz militarista gondolkodás, az I. világháború, a Versailles-i béke, az antiszemitizmus, a tehetetlen Weimari Köztársaság, a világgazdasági válság, a kor egyfajta messiásvárása, és még számtalan körülmény. Ugyanez igaz Nagy Sándorra, akinek Scott a szemére veti, nem is ő a nagy hadvezér, hiszen a perzsák meghódítására már az apja kidolgozta a terveket. Csak a haditerveket szinte sose követik az események. Vagyis Philippos kidolgozhatta őket, ettől még a fia valósította meg, a fia volt ott és akkor, hozta meg azokat a döntéseket, amiket az apja talán nem tudott volna.
Sok mítoszgyártó egyébként nem számol meséje hosszútávú következményeivel. A középkorban az állítólagos János pap levele Barbarossa Frigyesnek és III. Sándor pápának csak egy rövidtávú célra kellett, mégis évszázadokra meghatározta a világról alkotott képünket.
Ettől még vagányul leleplezhetjük az aljas, önző vezetők magukra vagy mások által rájuk aggatott hazugságait. Kárörvendve megmutathatjuk Churchill emberi arcát, és bizalmasan megsúghatjuk, a legtöbb róla szóló anekdota hamis. Garantált siker lesz. Mert ez pont annyira bulvár, mint egy instaceleb titkos élete. Legfeljebb a célközönség más, de még ebben sem vagyok teljesen biztos.
Scott nemcsak embereket, hanem eszméket is célkeresztbe állít. Egész pontosan egy eszmét, az ördögi, minden aljasságra képes nacionalizmust. Tény, hogy sok vér és gonoszság tapad ehhez az eszméhez, de a többi valaha uralkodott ideológiához is. Az sem csak a nacionalizmusról mondható el, hogy megalkotta a maga történelemfelfogását, és igyekezett az eseményeket aszerint értelmezni. Scott főleg a brit nemzeti büszkeséget ostorozza, ám konklúziói itt sem mindig pontosak. Szerinte a britek sosem kényszerültek szembenézni, tanulni a múltjukból, mert 200 éve minden háborúban győztek. Még a II. világháborúból is, bár gazdaságilag gyengén, de a morális felsőbbrendűség érzetével jöttek ki. Bezzeg Európa többi országa, amelyekben jócskán csökkent a megszállás következtében a sovinizmus, hiszen szembenéztek a múltjuk hibáival. Ami nem igaz. A franciákban is nagy a nemzeti büszkeség, eltúlozzák De Gaulle és az ellenállási mozgalmak hatását, pedig megszállták őket. Az ukránok meg épp most tapasztalják, Oroszország mennyire nem tanult a saját történelméből. De nem kell ilyen messzire mennünk. Magyarország nem gyakran győzött az elmúlt 200 évben… se. Mégse tanult a történelméből.
A szerző elismeri ugyan, hogy a briten kívül is létezik a nemzeti felsőbbrendűség érzése, mégis leegyszerűsíti a nemzeti gondolkodást. Minden népben ott él a „mi” és az „ők” kirekesztő tudata, ami számos borzalmas esemény okozója volt a történelem során. Előítéletei elhomályosítják tisztánlátását, és nem teszi fel a kérdést, miért így működnek a nemzetek. Sőt nem csak a nemzetek, hanem minden közösség: a család, a baráti kör, az iskola, a Facebook-csoportok és a nemzetek fölötti közösségek is. A proletariátus, a kereszténység, az iszlám, vagy az európai állampolgárság is egyfajta „mi”-n és „ők”-ön alapul. Ráadásul egy ember számtalan ilyen „mi”-be tartozhat. A közösség összetartó ereje épp a másság érzésében van. Kialakításához pedig kell saját nyelv, kultúra, kellenek emlékek, történetek. Utóbbiak pedig torzítanak. Van, hogy nem szándékosan, csak a közösség legdominánsabb tagja így emlékszik. És igen van, amikor hazugságra épül. Helyesebben túlzásra, csúsztatásra, egyszerűsítésre.
Narratív szempontból az író dühe hasznos, mert az olvasó is bevonódik. Viszont egy leleplező könyvnél az explicit érzelemkimutatás megkérdőjelezi a hitelességet. Scottnak abban igaza van, hogy rossz, amikor a mássággal együtt jár a szélsőséges kirekesztés. Minden közösségben vannak, akik jobban ragaszkodnak identitásukhoz, mint a többiek. Őket tényleg könnyebb feltüzelni, hazugságokkal megtéveszteni, irányítani. De a hamis mítoszok leleplezésétől még nem fognak másképp gondolkodni.
Pontos és érdekes leírásokból tudjuk meg, milyen hibái voltak Churchillnek, hogy Abraham Lincoln nem hitt a rabszolgák jogegyenlőségében, Colombus pedig csak a Karib-szigetekig jutott, mégis, Washington Irving jóvoltából, Amerika atyjának tekintjük. Ám összességében ezek teljesen lényegtelenek. Az olvasók szívesen csámcsognak ilyeneken. A sok nagy hősről végre kiderült, mégiscsak esendő emberek. Ettől még hősök maradnak.
A cancel culture legnagyobb baja pont az, mint Thomas Mann Mariójának. Cél nélkül lázad. Lehet dühöngeni a nacionalizmus túlkapásain. Esendő emberek istenné emelésén. Le is lehet leplezni mindezt. Megmutatni, hogy a király meztelen. De a ledöntött hitek helyett állítani kell másikat.
Ez hiányzik a Hamisított történelem című könyvből. Rendben, leplezzük le a szörnyű eseményekért felelős mítoszokat. De mi marad a leleplezés után? A könyv legnagyobb tévedése, hogy létezőnek hisz egy történelmi igazságot, amit a tények halmazával alátámaszthatunk. Ilyen azonban nincs. A történettudomány már sok szempontból túlhaladta az „úgy kell elmondani, ahogy történt” elvét. Tények vannak, de az összefüggéseket, ok-okozatokat számtalan módon magyarázhatjuk. Befolyásolja, mit és miért kutatunk, milyen forrásokat használunk, milyen a korszellem, milyen a mi világnézetünk stb. Így keletkeznek új megközelítések és persze képtelenségek, amikről a tudomány bebizonyítja, hogy képtelenségek. Igaz, idővel a mainstream tudományról is bebizonyosodhat, mi mindenben tévedett. Ezért nincs valódi értelme ezeknek a leleplezéseknek. Ha a tudomány, minden ténye ellenére, ennyire ingatag, miben higgyünk, ha nem a mítoszokban? Talán érezzük, hogy sántítanak, de legalább van mire támaszkodni az információktól hemzsegő világban. Büszkeséget, örömöt, szomorúságot, dühöt, irtózatot keltenek. Mint minden jó mese. Azokról sem kérdezzük, igazak-e. Mert nem az a fontos. Hanem a hatás és az üzenet.