Összesen öt, Magyarországon eddig nem látott kortárs orosz játékfilmet mutattak be a Puskinban szeptember közepén. A filmek, kis számuk ellenére, meglehetősen széles spektrumon mozogtak, mind tartalmi, mind formai szempontból. A minőség ugyancsak erősen ingadozott, például a rendezés szempontjából gyermeteg Drága mama! (Mama daragaya!) beválogatásának az okát nem ismerem, de az biztos, hogy gyengeségei csak szembetűnőbbé váltak az erősebb alkotások mellett.
![]() Korrekciós osztály |
Meggyőző volt azonban a fiatal Ivan I. Tverdovskiy elsőfilmes debütálása, a Korrekciós osztály (Klass korrektsii), ahol a rendező az önkeresős tinédzserdrámát egy, a tanulók fogyatékossága miatt elkülönített osztály közegébe helyezte. A kamaszok máshonnan ismerős, felnőttek elleni lázadozásainak így ezúttal komoly társadalmi felhangja is lett. Ezt ráadásul kiemelte a kézi kamerás, enyhén dokumentarista jelleg: a film egyik üzenete, hogy az itt bemutatott sorsok ott vannak a mindennapokban, csak nem vesszük észre őket.
Tverdovskiy hőse, a tolószékes Lena (Mariya Poezzhaeva) végzős gimnazistaként új iskolában kezdi a tanévet. Állapota miatt speciális közegbe kerül, a „korrekciós” osztályba, ahol összegyűjtik a különböző „problémás” fiatalokat, akik a tanárok és az orvosok megítélése alapján mentális vagy fizikai fogyatékossággal élnek. Mind a többi diák, mind a felnőttek mélyen lenézik, és akarva-akaratlanul megalázzák az idejárókat.
Lena és társai ebben a rendkívül kirekesztő közegben élik meg első szerelmeiket, csalódásaikat, ebben a környezetben válnak felnőtté. Megindító végigkövetni, ahogy hol elfogadják, hol elutasítják a külvilág által rájuk erőltetett negatív személyiségjegyeket. Közben a film egy csöppet mintha maga is habozna, hogy inkább metaforaként vagy inkább társadalmi konstrukcióként kezelje-e a fogyatékosságot, és a zavar rajta hagyja a nyomát a befejezésen is. Ugyanakkor az elpusztíthatatlan életerő, ami Lenából sugárzik és a fogyatékosság hol vicces, hol brutálisan kemény ábrázolása vitathatatlanul hatásos.
![]() Intim helyek |
Sokkal inkább görbe az a tükör, amit az Intim helyek (Intimnye mesta) tart a társadalomnak. Aleksey Chupov és Natalya Merkulova rendezők filmje hol összefonódó, hol szerteágazó szálakon mutatja be az orosz középosztály elfojtott szexualitását. A film pikánsan fedi fel az álszemérmes titkokat, játszik a természetesnek beállított vágyak és a perverzió határaival, miközben nem gúnyolja ki teljesen a szereplőit.
Van itt nemi szerveket fotózó művész, van erkölcscsősz, aki csak a vibrátorára tud gondolni, feleségét már nem kívánó családapa, be nem vallott hajlamok és vágyak. Akárcsak a szintén a filmhéten látott, dramaturgiailag kissé zilált Páciensek (Patsienty) esetében, a pszichológus itt sem segíthet és semmiben sem különbözik szenvedő ügyfeleitől. A film abszurd-realisztikus történetét remek alakítások közvetítik, a rendező pedig bátran bízza a hatást egy-egy sokatmondó pillantás erejére.
Az utolsó napokban játszott, 2013-as Amir fia, Iván (Ivan syn Amira) szerelmi dráma egy nőről, aki két különböző kultúrából érkezett férfi között ingázik. A filmről szinte lehetetlen objektíven írni, ugyanis nagyon nehéz nem a jelenlegi menekültválság akaratlan metaforáját látni benne. A történet egy 1940-es években élő, szevasztopoli nőről szól, aki gyermekeivel a világháború elől menekülve végül egy apró, üzbég faluba érkezik. A két kultúra roppant eltérő, ám a nőt lassan mégis befogadják, sőt a helyi birtokos, Amir harmadik felesége lesz. Az egyre idillibbnek tűnő helyzetet a nő korábbi, halottnak hitt férje, Iván felbukkanása borítja fel.
A film második felében fordul a kocka: az üzbég falubeliek menekülnek a lebombázott házukból a „fejlettebb” vidékre. Mindezt nem előtérbe tolt, mégis megkapó tájak teszik látványossá. Különösen igaz ez a film második felére, ahol egy hatalmas világítótoronyban és a háborgó tengerparton játszódik a cselekmény. Az így bemutatott kölcsönös el- és befogadás érdekes és persze egy kicsit idealizált lecke a kulturális különbségekről.