Még szerencse, hogy jobb ízlése volt a korabeli rádiós kollégáknak a mai kultúrbiztosoknál, és így az Egmont-nyitányból lett ikonikus zenedarab, és különféle all-stars összeállásokból tákolt dalocskák helyett Beethovent lehet elővenni az évnek ebben a szakában. Így tett az Óbudai Danubia Zenekar is, az együttest azonban Takács Kati előzte meg, aki Márai Sándor Mennyből az angyal című versét szavalta.

Hámori Máté

Ízlésesen, talán kissé túlságosan megfontoltan, de mindenképpen koherens tempókkal szólalt meg az Egmont-nyitány. Már a mű elején feltűnt, hogy milyen kimért tempóban irányítja az együttest Hámori Máté, de ezt a kimértség inkább hatásos feszültséget okozott, mint unalmat vagy lanyhaságot. Az Allegro con brio fináléban pedig remekelt a zenekar, és ezt annak ellenére állítom, hogy a záróakkordoknál a pikolófuvola majd egynyolcad ütést késett.

Kodály Psalmus Hungaricusa Bartók Táncszvitjével és Dohnányi Ünnepi nyitányával egyetemben Buda, Pest és Óbuda egyesítésének félévszázados fordulójára készült. Hármuk közül Kodály volt a leginkább ambiciózus – kórusra, tenorra és nagyzenekarra írt művet, mely az 55. zsoltár Kecskeméti Vég Mihály-féle régi magyar fordítását-átköltését zenésítette meg. Mégis furcsa, hogy noha címe általánosan ismerősen csenghet, ma mégis oly kevesen ismerik ezt a művet – Kodály talán legjobb művét – igazán. Ennek oka persze könnyen kideríthető: a Psalmus nyomokban ugyan merít a népzenéből, de nem fülbemászó népdalokat, folklórszerű dallamokat állít a mű középpontjába, magyaros jellege inkább organikusan, belülről fakad, mint parafrázisok, adaptációk felhasználásából. A Psalmus címében, hangvételében sem „paraszti”, de nem is pompásan, felhőtlenül harsogó, ahogy azt egy jubileumi kompozíciótól várnánk. Egyszerűség jellemzi: Bónis Ferenc szavaival élve „románkori bazilika”. Sőt, az alábbi sorok után az is felötlik a hallgatóban, hogy való-e ilyet írni egy város egyesülési évfordulója alkalmából: „Egész ez város rakva haraggal, / Egymásra való nagy bosszúsággal, / Elhíresedett az gazdagsággal, / Hozzá fogható nincsen álnoksággal.” Hámori Máté együttesének nagyon jól áll ez a darab, vastag, erőteljes hangzásokkal szólalnak meg a folklór ihletésű dallamok, érzelmek, hangulatok áramlanak a zenén keresztül.

Óbudai Danubia Zenekar

Fekete Attila énekesi teljesítménye meggyőző, gyakran sikerrel feszegeti saját határait. Sosem veszik el a zenekar mögött, nem tör az előtérbe, de mégis dominálni tud. Érdemes a Nemzeti Énekkar első megszólalását is rögtön megemlíteni, gyönyörű összhangban működtek ugyanis együtt a zenekarral, később a csúcspontokban pedig kulcsfontosságúvá váltak a drámai hangzás kialakulásában. A kórus és a szólista intenzív, izgalmas „concertálását” a mű első szakaszából („Gyakorta köztük gyűlések vannak…”) kiváló példa arra, hogy milyen magas minőségben működtek együtt az előadók. A „dies irae” hangulatú utolsó szakasz („Igaz vagy Uram, ítéletedben”) erőssége hangerejében és abban a stabil, méltóságteljes tempóban rejlett, melyre Hámori biztos kézzel irányította a zenekart.