Eredetileg arról szólt volna ez a cikk, hogy a Pesti Magyar Színházat jövő évtől egy száznegyven éves tandem fogja irányítani, pusztán azért, mert a jövő februárban hetvenéves Eperjes Károly ezt a színházat kérte a születésnapjára. Igazgatni persze nem akar, mert az felelősség is – hogy mekkora, arról alább lesz szó –, ezért némi keresgélés és egy Csányi János felé tett átmeneti kerülő után megtalálták a szintén hetvenéves, „nemsokvizetzavar” Nagy Viktort, így és úgy eltakarították a többi pályázót, és megvan az ajándék. Mi fizetjük, de ha Eperjesről van szó, nekünk semmi sem drága.

Aztán tettem volna egy kerülőt az Operettszínház felé, ahol az amúgy tetőtől talpig NER-kompatibilis Szente Vajkot ejtették a senki szakmabeli által nem akart és többszörösen kudarcot vallott Kiss-B. Attila kedvéért.

De ezt mind elhalványította az a tragédia, ami a Nemzeti Színházban történt múlt pénteken; hogy pontosan mi történt, azt hírzárlat takarja, ami önmagában is abszurd, hiszen jogunk van tudni. A félinformációkból, belső és külső pletykákból sok minden kiderül (vagy inkább terjeng), de nem kell ahhoz semmi konkrétumot tudni, hogy meggyőződéssel állítsuk: a legfőbb felelős a színház vezérigazgatója (és mellesleg az előadás rendezője), Vidnyánszky Attila. Annál is könnyebb ezt kimondani, mert immár Vidnyánszky maga is kimondta, és levonta a következtetést is: lemondott.

Szász Júlia

Csakhogy a tragédia és a lemondás bejelentése között eltelt bő két nap, vagyis elegendő idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy a Csák-féle vegykonyhában (Rogán, esetleg Orbán és persze Vidnyánszky közreműködésével) összeüssenek egy hitvány színjátékot. Ami nagyjából úgy néz ki, hogy Vidnyánszky bejelenti a lemondását, Csák nem fogadja el, majd Vidnyánszky vezetésével, felügyelete alatt és esetleges közreműködésével lefolytatnak egy szakértői vizsgálatot a felelős, vagyis Vidnyánszky ellen, megállapítják, hogy mégsem felelős, és minden marad a régiben. Kivéve a két színészt. Meg a többit. Ők nem a régiben maradnak.

Tudom én, hogy itt a jog a politika játékszere, de naivan azt hittem, ennek tán van határa. Azaz: ha egyszer Vidnyánszky mint a színház vezérigazgatója, a jog szerint egyértelműen felelős a tragédiáért, ebből minimum egy felfüggesztés következik, és az, hogy a lábát sem teheti be a színházba addig, amíg egy külső, független vizsgálat be nem fejeződik. Senkivel nem beszélhet, senkit nem befolyásolhat. Csák pedig, aki ebben a történetben nem csak miniszternek, hanem embernek is rendkívül hitvány, rajta tartja a szemét a folyamaton, de nem szól bele, nem befolyásolja magát a vizsgálatot.

Nem létezik olyan vizsgálat, amely a felelősség alól fölmenti a vezérigazgatót. És nem létezik olyan helyzet, hogy egy, a tragédiáért felelős vezérigazgató továbbra is vezérigazgasson. Legalábbis egy jogállamban – vagy inkább civilizált országot mondanék – nem történhet ilyesmi.

Horváth Lajos Ottó

De nálunk – nálunk meg fog történni. Mert Vidnyánszky a legfőbb Vidnyánszky, a színházi élet mindenható ura, ő fújja a színházi passzátszelet, és ha túl erősen fújja – márpedig túl erősen fújja –, hát bekövetkezik a tragédia.

Nem kétlem, hogy Vidnyánszky megijedt a baleset hallatán. Szerintem nagyon. De azt sem kétlem, hogy rövid idő múlva már a saját pozíciójára gondolt, és egy hétvégét fordított arra, hogy jól jöjjön ki a dologból.

Ahogy nem kétlem azt sem, hogy Csák miniszternek sem jogi, sem morális szempontok nem játszanak szerepet a cselekvéseiben, döntéseiben. Nagy ambíciója, hogy önálló, döntésképes személynek láttassa magát. Pedig hol Orbán, hol Rogán mondja meg neki, mi a teendő.

Attól pedig tényleg hányni kell, hogy a nagyságos miniszter és a nagyságos vezérigazgató ott fotózkodik a kórházban, ahová csöndben, az éj leple alatt kéne bekúszniuk, már ha tényleg a sérültek állapota érdekelné őket, és nem a velőig hazug píárt akarnák kimaxolni.

Utóirat: a NER intézményvezetőinek morális állapotát pompásan tükrözi az az akció, amelyben egymás sarkára lépve kérlelik Vidnyánszkyt maradásra, illetve Csákot arra, hogy ne fogadja el a lemondást – de a sérült művészekről egy szót sem ejtenek. Ezt az akciót – melyben a nyalás aranyérmét a magam részéről Fekete Péternek ítélem, de dobogósnak tartom a Vidnyánszky kegyéből igazgatóvá lett társaságot, a Teátrumi Társaság vezérkarát, valamint a Vidnyánszky tulajdonolta Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet vezetőjét is, és akkor a nyálas Ókovács-könyörgés már a dobogóra sem fér fel – Rákosi is elismerőn fogadná, ha élne. Vagy él?