Az Egyetemi Színpad legendájának nyomába eredt Nánay István, aki jó ideig maga is tevékenyen részt vett a teátrum munkájában. Ez utóbbit azért szükséges hangsúlyozni, mert erős, személyes kötődés nélkül aligha jött volna létre a kötet. Nem arra kell gondolni, hogy a színpadon egykor dramaturgként és – mint általában mindazok, akik bekerültek az Egyetemi Színpad vonzáskörébe – mindenesként működő szerző évtizedes titkokat és poros pletykákat oszt meg olvasóival. A személyes indíttatásnak felbecsülhetetlen szerepe van egyfelől magában a vállalásban, a történet megírásában, másfelől a hosszú, szívós munkával összegyűjtött anyag egyedülálló jellegének kialakításában.

Gondolok itt elsősorban a források sokműfajúságára. A színpad sorsát alakító egyetemi és politikai döntések, jegyzőkönyvek precíz leltárához elengedhetetlen könyvtári és levéltári gyűjtőmunka itt csupán „alapkutatás”. Ezeket nagy számban egészítik ki a személyesebb hangütés felé közelítő kritikarészletek, de találunk ügynöki jelentést vagy magánlevelet is. A kötet valódi érdekességét – és alighanem felbecsülhetetlen értékét – a személyes visszaemlékezések, szóbeli közlések, magánarchívumokból származó privát iratok adják, melyek a sokszor tendenciózusan fogalmazott hivatalossággal szemben, ha nem is feltétlenül az igazságot, de annak egy emberközelibb, igen rokonszenves formáját közvetítik. És itt újra a szerzőt kell dicsérni, hiszen a források eme alapvető, mégis nehezen hozzáférhető csoportja aligha került volna be ilyen mennyiségben és hasonló nyíltsággal a kötetbe, ha valaki „kívülről” kísérelte volna meg beszerzésüket.

És alighanem ahhoz is személyes érintettség szükségeltetett, hogy a szerző ne ragadtassa magát olyasfajta kijelentésekre, melyek leegyszerűsítve kívánnák megfejteni az Egyetemi Színpad máig ható legendájának titkát. Ez a fajta elbizakodottság azért is óvatlanság volna, mert a kimondatlan tényezők összhatása mindig is nagy szerepet játszott a színpad életében. A csillagok kivételes együttállása kellett már az 1957-es induláshoz is, de a folytatáshoz még inkább. A „kor napsütéses részéhez” sorolt színház gyakorlatilag önálló szigetként létezett a felülről irányított színházpolitika szennyezett vizű tengerében: itt kis helyen megtalálható volt mindaz, amit másutt bőszen tiltottak. A népszerűség egyik oka lehetett, hogy az Egyetemi Színpadon mindenki megtalálta, amire vágyott: ma már meglepően hangozhat, hogy irodalmi estek és filmpremierek, hangversenyek és színházi előadások, népdalestek és felolvasások, a legkülönbözőbb témákban rendezett viták és táncbemutatók békességben megfértek egymás mellett az idővel már profitot is termelő repertoárban.

Az 56-os forradalom után megizmosodó rezsimnek a maga megfestette imázsához és mindennapos működéséhez egyaránt szüksége volt hasonló szelepekre – az más kérdés, hogy az Egyetemi Színpad, elsősorban az itt összeadódott, kivételes szellemi muníciónak köszönhetően gyorsan túlnőni látszott ezen a funkción. Az egyetemi- és pártvezetés köreiből oly gyakran csupán hűvös távolságtartással kezelt színpadot a dokumentumok tanúsága szerint familiáris rokonszenv övezte a közönség és a színházcsinálók között egyaránt. Egy szippantásnyi friss levegő az áthatolhatatlannak tetsző füstben.

A kötet ennek a hosszú lélegzetvételnek a történetét írja le mindvégig élvezetes, továbbgondolásra serkentő formában (a könyvhöz mellékelt, többnyire előadásrészleteket tartalmazó DVD ebben nyújt nagy segítséget). A gazdag, és igényesen válogatott képanyagnak köszönhetően színháztörténeti albumnak is beillő, tekintélyes méretű kötet az Egyetemi Színpad történetét évadról évadra taglalja. Az előzmények áttekintése után a leghosszabb, a könyvnek közel felét kitevő rész a fénykort, a hatvanas éveket mutatja be, majd feleakkora terjedelemben a hetvenes és nyolcvanas évek elemzése következik, végül eljutunk a kilencvenes évek elbizonytalanodásáig, majd a színpad tetszhalott állapotát előidéző – egyelőre véglegesnek tűnő – megtorpanásig.

Az „évadbeszámolók” műfajok, kiemelkedő előadók, jeles események, fontos bemutatók szerint tagolódnak tovább. Utóbbiak sorsát – hiszen az emblematikus előadások akár több száz alkalommal, éveken, esetenként évtizedeken keresztül futottak –, szintén nyomon követi a könyv. Különösen izgalmas, és a történész feladatán jóval túlmutató egy-egy előadás esetében a pillanatnyi politikai, társadalmi háttér, a résztvevők személyes kondícióinak hű rekonstrukciója, melyek felemlítése ékesen illusztrálja a színházi előadás egyszeriségét. Ez a kijelentés nagyobb léptékben is értelmezhető: hogy a Pesti Barnabás utca 1. szám alatt valami egyszeri és megismételhetetlen történt, az a kötet olvasása után azok számára is nyilvánvaló lesz, akik sosem voltak ott.

Vö. Gajdó Tamás: Volt egyszer egy Egyetemi Színpad
Nádra Valéria: A fürdővíz és a gyerek