Ha az idei Mediawave után a fesztivál újdonatúj otthonát – szigorúan csupán az alkalmasság szempontjából – az odahagyottal próbáljuk összemérni, vélhetően többségben lehetnek azok az érvek, amelyek a megcsalt szülőváros érdemeit fogalmazzák felül. Arra való tekintettel azonban, hogy a rendezvény szervezői hosszas politikai csatározások után, szinte kényszerpályán mozogva választották az önkéntes száműzetést, ésszerűbb arra figyelmezni, amiben a befogadó város tromfol az elődjére. Itt van például a fesztivál idei centrumpontját jelentő Savaria mozi, amely ódon bájával és roppant befogadóképességével végre méltó helyszínt biztosított a hagyományosan színvonalas filmmustrának, kiváltképp pedig a valódi szélesvászonra kívánkozó nagyjátékfilmeknek. A sokáig főként a kis- és kísérleti filmekben, illetve az animációban erős Mediawave nagyfilmes szekciója egyre jelentékenyebbnek mutatkozott az utóbbi években, amit az idei válogatás megtekintése után is többé-kevésbé visszaigazolhatunk – jóllehet Szombathely ritkásan megtöltött képszínházának kényelmes székein üldögélve néha vaskos melléfogásokkal, olykor pedig érthetetlenül silány művekkel is szemközt találhatta magát az ember.

Eamon

A nyolc munkát számláló mezőny sokszínű képet mutatott. Holland melodrámától grúz pikareszkig terjedt a skála, mégis már-már egységesen borús volt a hangulat: a munkák többsége józan kiábrándultsággal, keserű, néhol cinikus modalitásban szólalt meg. Az ír Margaret Corkery első filmje, az Eamon sötét képet fest tárgyáról, elvégre a cselekmény középpontjában álló ír famíliát szeretetlen vagy szeretetre képtelen, primer vágyak fűtötte egyének kényszerűen összezárt csoportjaként ábrázolja. A szélfútta, borongós tengerparton töltött vakáció során egy mogorva, szótlan fickó, a kigyúrt férfiakról álmodozó, üresfejű felesége és idegesítő kölykük próbálja valahogy jól érezni magát, amit rendre beárnyékol a heveny pénztelenség és az egymás iránt érzett közöny, undor vagy düh. A jócskán elrajzolt figurák közt ugyan olykor felcsillan a megbékélés reménye – hiszen a játékidő alatt majd’ végig kabátba burkolózó férj buta konoksággal ragaszkodik elhidegült asszonyához –, ám a gyakran abszurditásig felfokozott, kicsinyes közjátékok végül egy súlyos következményekkel járó perpatvarban kulminálnak. A zárlat azonban kevéssé drámai hatású, mivel a cselekmény eladdig jobbára önismétlő szekvenciákban illusztrálja a reménytelen elszakadási és kiegyezési kísérletek fel-le játékát: ekképp Corkery akadozó ritmusú, egyenetlen filmje legkivált egy bruttósított kisjátékfilmnek tűnik. 

A burjánzó szerelmek háza

Hasonló kiábrándultsággal tekint a házasság intézményére a finn rendező-legenda csekélyebb hírnevű testvére, Mika Kaurismaki. A burjánzó szerelmek háza című mozi lendületes komédiaként indul egy jómódú házaspárról, akik mivel képtelenek lemondani tengerparti lakásukról, válásuk után is megpróbálnak közös fedél alatt élni. A rizikós kísérlet azonban csupán felkorbácsolja bennük a sérelmeket, és a játékba bevont szereplők segítségével (a férj egy kurvát bérel, hogy barátnőjének adja ki, az asszony pedig tegnapi egyéjszakás kalandjával pózol) lassacskán elszabadul a pokol. Amennyire ígéretes Kaurismaki filmjének felütése, annyira kiábrándítóvá fordul a játékidő során: a jellemkomikum idővel háttérbe szorul, és a cselekményt eluralják az alantasabb slapstick-poénok, a szellemesen kiélezett helyzeteket pedig keresett és erőltetett fordulatok követik. A burjánzó szerelmek háza ráadásul az Eamonhoz hasonlóan stílproblémáktól szenved, hiszen a harsányan komikus pillanatokat nehezen tudja vegyíteni a színtiszta drámai momentumokkal, amiképp a gengszterfilmes elemeket sem tudja csikorgásmentesen a hóbortos komédiát idéző fabulába szőni – ilyenformán a zárlatra kínosan zavaros elegy kerekedik, amelyet csupán egy kertben ásott sírban prezentált szexuális aktus ment meg az azonnali, jótékony feledéstől.

A szoknya napja

Kaurismaki családnevén túl Isabelle Adjani jelentette a legillusztrisabb nevet a fesztivál nagyfilmjeinek stáblistáin, aki Jean-Paul Lilienfeld filmjének irodalomtanáraként egy pisztollyal a kezében próbálja jobb belátásra bírni elaljasult diákjait. A szoknya napja hatásos nyitányában a francia állami oktatás mindennapi pokláról mutat hitelesnek tetsző képet, ami kellő motivációként szolgál ahhoz, hogy az egyik diák táskájából kiesett mordály megkaparintása után a kibukott tanerő nyolcvan percig fenyegessen és neveljen egyszerre, és hogy olyan országos követelésekre ragadtassa magát, mint a szexista beszólásokat semlegesíteni kívánó szoknya-nap bevezetése. A 2008-ban Arany Pálmát nyert Az osztály mezítlábas verziójaként leírható film politikai szempontból jóval radikálisabb és kétségbeesettebb hírneves elődjénél, elvégre az előítéleteket felfedő, humanista tanár-diák diskurzust már csupán fegyveres támogatással, túszhelyzetben tartja elképzelhetőnek – ámde releváns társadalmi mondanivalóját sokkalta ügyetlenebb kézzel és durvább megoldásokkal teríti. Ráadásul az eleinte sikerrel használt thriller-elemek idővel hatásukat vesztik, és az avíttas műfaji sémák szerint haladó cselekmény hiteltelen helyzetekre, majd bárgyún patetikus végjátékra fut ki – így az, hogy Adjani karrierje egyik mélypontját játssza le itt, voltaképp a filmhez adekvát művészi teljesítménynek tekinthető.

A másik oldal

Ugyancsak feloldhatatlannak tetsző társadalmi konfliktusokról mesél George Ovashvili A másik oldal című munkája, amelyben egy bandzsa grúz kisfiú, miután az abházokkal való konfliktus nyomán az anyaországába kerül, a határon túlnan ragadt apja keresésére indul. A film feszültségforrása abból a tényből fakad, hogy a Grúziától sikertelenül elszakadni kívánó abházok vidékén a háború után röviddel egy rokonszenves kölyök is a halál fia lehet, ha képtelen elhitetni, hogy a környékről származik.  Márpedig az ijedt tekintetű Tedo erre kevéssé alkalmas, mert egy hangot sem beszél abházul, így amikor koszlott hátizsákjával és dús vonószene kíséretében Abházia grúzok lakta területe felé ballag a sztyeppéken, kénytelenek vagyunk izgulni érte. A grúziai gyermeknyomort megkapó hitellel ábrázoló első felvonás után Ovashvili laza szerkezetű road movie-ba kezd, amelynek voltaképp teljesen különálló epizódjait (azaz egy újabb és újabb abházzal való találkozást) ólmos lassúsággal, ugyanakkor meglehetőst intuitív stílusban vezeti elő. Filmje a primitív szemléletmód miatt néhol ügyetlennek és olykor már-már parodisztikusnak hat – arról az érzületről azonban, ami ebben az ázsiai országban pusztít, kétségkívül megrendítő képet ad, talán ezért nyerte el a fesztivál fődíját.

A sasvadász fia (A képek forrása: mediawavefestival.hu)