A könyvben sorakozó írások legtöbbje a műemléki szaklapban jelent meg, témájában kapcsolódva a fórum profiljához, a többi a szépírói hajlamú építész-szerző irodalmi szösszeneteiként született. A két, eltérő szándékkal papírra vetett cikkgyűjtemény ABAB rendszerbe szerkesztve alkotja a kötet anyagát, különösebben talán el sem különülve egymástól.
Lássuk előbb a szakmához kapcsolódó írásokat, hiszen bár a műemlékvédelem fontos téma, mégse nagyon írnak róla közérthetően és olvasmányosan, miközben nem ártana jobban a köztudatba sulykolni, hogy nem mind arany, ami fénylik. Természetesen nem a becsben álló, régi épületek értékében kell kételkedni, hanem – néhanapján – helyreállításuk mikéntjében.
Épp ezért volna érdekfeszítő a téma: mit mond minderről a szakember, ha nem köti kezét hivatali szabályozás? Rá is bukkanunk számtalan közismert és közérdekű esetre, de nem mindig könnyen. Ugyanis az írások nem az ismeretterjesztés szándékával születtek, hanem a szerző munkahelye, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal által kiadott tájékoztatóba, az Örökségvédelem című lapba – valószínűleg „színes anyagként”. Ennek megfelelően a fogalmazás a hazai pálya játékosainak szól, gyakran utalásos formában, a kívülálló olvasó pedig törheti a fejét, miképp is kell érteni némely nyitva hagyott gondolatot. Ha a fentiekből adódó buktatókon túljutunk (vagy lemondunk megértésükről) sok apró ismerettel gazdagodhatunk. Megtudhatjuk például, hogy a zsámbéki romtemplomnak az északnyugati oldala a korrekt, a déli kiegészítés ellenben diszharmonikus, hogy az Erzsébet híd, mértéktelen szélessége révén élhetetlenné teszi a belvárost, de a baj enyhítésére eddig csak hajmeresztő ötletek születtek. Jó lenne érteni, hogy mi a probléma Visegráddal vagy Székesfehérvárral, de az erre vonatkozó célzások hiányosak, az urbanisztikai eszmefuttatások viszont közérthetőek, s ettől élvezetesek, így például az egyre divatosabb díszkivilágításról írt sorok. Két éve felmerült, hogy áttervezik a budavári Mátyás templom esti fényeit. Csakhogy kár lenne elrontani a jót – győz meg a szerző -, mert így felborulna a körültekintően kialakított építészeti környezet nappal kiválóan működő harmóniája.
Érdekes a több cikk témáját adó, saját portán való söprögetés is, főleg az (előzőleg) Országos Műemlékvédelmi Hivatal és a (ma) Kulturális Örökségvédelmi Hivatal megváltozott (?) funkcióinak összevetése, illetve annak taglalása, hogy a névváltozás jelent-e a napi gyakorlatban lényegi tartalmi módosulást. (A civil olvasat szerint nem nagyon.)
Kár viszont, hogy a passzusok többségét belengi a közhely-politizálás (még ha érintőlegesen is), miközben a cikkeket amúgy is átjárja a kelleténél jobban érvényre jutó személyes attitűd. Ami ebben a formában, azaz kötetbe fűzve, saját, értő közegét elhagyva, a széles nyilvánosság elé bocsátva már nem áll meg a lábán. Némi átírás és szerkesztés megoldhatta volna a problémát, de erre szemmel láthatóan nem került sor.
A műemlékes vonatkozású cikkek a kötet ABAB rendszerében a magánhangzóknak felelnek meg, a közbülső fejezetek irodalmi ihletettségű zsengéket sorakoztatnak. Az írások tárgya többször is maga az irodalom, illetve az író, pontosabban a szerzőnek hozzájuk – Sütő Andráshoz, Vámos Miklóshoz, Esterházyhoz – való viszonya. A többi cikk személyes emlékekből, (úti) élményekből kiinduló eszmefuttatás, ám ezek sem jutnak túl az ismerős szentenciákon.
A szerző nyilvánvaló irodalmi tájékozottságához kétség nem fér – cikkeiben rendre utal nagy gondolkodókra és alkotókra, többek között Hamvas Bélára és Goethére -, a könyv utolsó szöveggyűjteményében (mert ezek egy-két mondatos bölcsességek) mégis elspórolt egy nevet. Pedig e rész címadását magyarázva megemlíti Sneé Pétert, mint a Szilánkok cím őt megelőző használóját, ám a végül választott „Szilánkok, avagy a napok hordaléka” kapcsán Déry Tiborról mégis megfeledkezett.