Nem tudom egészen pontosan, milyen lett volna a Golden Age fantáziacímen meghirdetett margitszigeti koncert, amely egyszerre két meredeken emelkedő pályájú fiatal énekesnőt készült bemutatni a budapesti közönségnek: az amerikai Nadine Sierrát és a dél-afrikai Pretty Yendét. Két szoprán közös fellépése mindenesetre nem számít a legszabványosabb összeállásnak, még ha meg is kockáztatható, hogy ilyen esetben rendszerint elhangzik a Figaro házasságának Levélkettőse vagy a Lakmé Virágkettőse. Sajnos alig pár nappal a július 29-i koncert előtt Pretty Yende családi haláleset miatt lemondani kényszerült a szereplését, s helyére rögtönzött megoldásként nem egy másik szoprán, hanem az olasz tenor, Francesco Demuro ugrott be. Ezzel a változással pedig azonmód körvonalazódott az operagálák lehető legismerősebb alaptípusa, amely olyannyira domináns jellegű, hogy akár úgy is fogalmazhatnánk (némiképp Gary Linekertől megihletve): az operagála olyan koncert, amelynek a legvégén elhangzik a Traviata bordala, a Libiamo.
 Nadine Sierra |
Nyári szabadtéri áriaestre persze jellemzően éppen az ismerősség érzéséért megyünk, és ezt a tényt sokszorosan megtapasztalhattuk és átélhettük múlt szombat este, miután az épp jókor elcsitult eső nyomában elkezdődött a koncert. Hiszen akár a La donna e mobile került sorra (a Rigolettóból), akár a Nessun dorma (a Turandotból), vagy épp az O sole mio (az érdemdús dalköltő, Eduardo Di Capua életművéből), a nézőtéren máris hallhatóvá vált előbb a boldog elégedettség sóhaja, majd annak nyomában a diszkrét és kitartó dudorászás. És ez jól van így, sőt mi több – megkockáztatom – ritkán adódik a kollektivitástól többé-kevésbé elidegenedett ember számára feszültségmentesebb és derűsebb lehetőség a közösségi lét megtapasztalására, mint az ilyen koncerteken.
Az előbbi bekezdésben csupa tenorslágert említettem, s a formális illedelmet mellőzve most a fellépők közül is előbb a férfi résztvevő, a tenor Demuro szereplését értékelném. Vele hat éve, a Müpa 2017-es Puritánok-előadása révén ismerkedhetett meg a budapesti közönség, és akkor a legtöbben alighanem lenyűgözötten hallgatták (hallgattuk) a szardíniai születésű énekes produkcióját. Demuro ugyanis nem egyszerűen teljesítette Arturo angyalian igényes szólamát, amely magas C-t, Ciszt, D-t, sőt még egy F-et is követel az előadótól, de a rokonszenves tenor mindezen magasságokat valószínűtlen könnyedséggel és stílusosan abszolválta. Nos, ennek az élménynek az emlékéhez képest most valamelyest csalódhattunk, merthogy Demuro csúcshangjai ezen az estén olykor bizony feszítettnek és érdesebb felületűnek tetszettek, s mintha a megszólalás stílusossága is halványult volna az eltelt hat év során (és persze távolabb a bel canto világától). Demuro ugyan továbbra is megbízható technikával rendelkező, szimpatikus, sőt szerethető és átütően olaszos temperamentumú énekes, ám azért egyik-másik löttyösebb-hiszteroid frázisában, mi tagadás, már-már Mikó István hajdani tenorparódiáinak hangütése sejlett fel.
 Francesco Demuro |
Nadine Sierra viszont egyetlen hajszállal sem múlta alul az előzetes várakozásainkat: könnyeden szárnyaló, lányosan hamvas bájú szopránja helyből igazolta a 35 esztendős énekesnő világkarrierjét. Ez a könnyedség annál is értékesebb tulajdona a floridai születésű művésznek, mivel a hangadás, a szólamformálás mindeközben mégsem tűnik szubrettes fajsúlyúnak. Vagyis Sierra hitelesen énekel az élet napos oldalán (mint Norina, vagy mint tragédiája előtt Gounod Júliája és Bernstein Mariája), de Violetta és Lucia pántragikus szólama is az övé már. Mindenesetre sokkal meggyőzőbben az övé, mint Made for Opera című tavalyi lemezén. Ráadásul – és éppen nem mellesleg – dekoratív szépség is, s ez éppúgy jól tudott érvényesülni az operagála közegében, mint a sugárzó bájjal elegyült pódiumrutin imponáló biztonsága. Igaz, A víg özvegy Vilja-dala és vélhetőleg az operett stílusregisztere még aligha mindenestől Sierra sajátja, azonban a hang vonzereje ebben a számban is hibátlanul érzékletessé vált. A világsztári rang pedig akár már meg is előlegezhető, még ha tudomásul szolgál is az a – máskülönben örvendetes – tény, hogy remek szopránokból most épp nincs hiány.
Ha fentebb már megkockáztattam némi elménckedést az operagála műfaji meghatározása gyanánt, hát hazai közegben ez a definíció akár úgy is szólhatna: az operagála olyan koncert, amelyen a Magyar Állami Operaház Zenekara eljátssza A végzet hatalma nyitányát. Nos, a mérsékelten ambíciózus, de szemre igen lelkes spanyol karmester, Pablo Mielgo vezényletével ezen az estén is múlhatatlanul elhangzott a mondott nyitány, s miközben a jelen sorok írója pár évre szívesen moratóriumot hirdetne e szám koncertszerű előadására, korántsem állítható, hogy a produkció ne aratott volna megérdemelt sikert a közönség körében.
Helyszín: Margitszigeti Szabadtéri Színpad; időpont: 2023. július 29.