 LaTanya Richardson |
Az HBO saját gyártású sorozatai közül a Mutassatok egy hőst áll a legközelebb egy rögrealista művészfilmhez. Népszerű műfajok attrakcióit keresve sem találni benne, már ha a történelmi drámát és az életrajzi filmet nem tekintjük ilyen zsánernek. A New York Times publicistája, Lisa Belkin tényregényén alapul, igaz történetként hirdetik, és még dramaturgiai funkciót betöltő, minimális eltéréseket sem igazán találni a valós események és e sorozat cselekménye között. És még a múltnak sem egy különösebben szenzációs vagy népszerű periódusába enged bepillantást, hanem az amerikai történelem egy szégyenletes, rossz hírű, ámbár kevéssé ismert szakaszát mutatja be. Az Oscar-díjas Paul Haggis rendezte hatórás széria mindeközben nem pusztán egy turbulens éra hű dokumentációja: univerzális és napjainkban is világszerte aktuális kérdésekre ad választ.
A cselekmény a New York állambeli Yonkers város történetét követi 1987 és 1993 között. Ez idő tájt nagy port kavart, hogy az önkormányzat bérházakat épített a nyomornegyedekben élő afro-amerikaiak és bevándorlók számára a tehetősebb fehérek lakta városrészekben. A minisorozat számos hátrányos helyzetű színesbőrű életébe enged bepillantást, több szál ráadásul sosem fut össze, viszont Simon és Haggis munkája nem csak realizmusban és dokumentarizmusban, de dramaturgiában is kiemelkedő. Mint arról címe is árulkodik, e sorozat egy főhős köré épül.
Nick Wasicsko, a fiatal politikus épp akkor próbál szerencsét a választásokon, amikor a polgármester rengeteg szavazót veszít a helyi fehérek köreiben, amiért meghajolt a szövetségi bíróság ítélete előtt, és rábólintott a bérházak építésére. Wasicsko az USA történetének legfiatalabb nagyvárosi polgármesterévé avanzsál, köszönhetően annak, hogy kampányát a bérlakások ellenzésére építi. De ami könnyen jön, könnyen megy: elődjéhez hasonlóan Wasicsko is hamar ráébred, hogy nem lehet kibújni a bíróság határozata alól. Neki is drámaian zuhan a népszerűsége, és a következő választáson könnyedén megverik a saját módszerével.
E minisorozat nem pusztán egyfajta hőstörténet, de old school tézisdráma is egyben. Wasicsko antihősként kezdi a pályáját, viszont miután rádöbben, hogy tévedett a kampánya során, minden követ megmozgat a bérházak megépítése érdekében és igyekszik jól kormányozni a lehetőségekhez mérten. Ahogy egy párbeszéd alkalmával el is hangzik: ha van hős ebben a történetben, az ő. Egy dialógusból az is kiderül, hogy a sorozat címe egy F. Scott Fitzgerald idézet első fele. Amely így szól: „Mutassatok egy hőst, írok nektek egy tragédiát.” E miniszéria cselekménye ennek a drámai premisszának a bizonyítása is egyben.
Wasicsko polgármesterként (a döcögős kezdés után) legjobb tudása szerint végzi a munkáját, ráadásul ráébred, hogy a helyes ügy oldalán harcol, azonban ezért nem hogy piedesztálra nem emelik, de derékba törik a karrierje. A helyi fehér középosztálybeliek lincselő csőcselékként viselkednek vele, például életveszélyesen megfenyegetik, később pedig a beköltöző fekete szomszédaikat is vállalhatatlanul fogadják, még a bombamerénylettől sem riadnak vissza. Wasicsko leváltása után egyre több nívós dicséretet kap a deszegregáció melletti kiállása okán, és kétségbeesetten próbálja visszaszerezni a polgármesteri széket, de pártja hallani sem akar róla, mivel neve összefonódott a feketék és fehérek számára egyaránt rossz emlékeket felidéző lakásépítéssel. A helyi fehérek már bizonyították, hogy zsigerből szavaznak, a feketékhez pedig el sem jutott jótevőjük híre, hősünket így felemészti a frusztráció, és idővel ugyanaz a gátlástalan törtető lesz belőle, aki megválasztása előtt volt.
E sorozat talán csak azért bírálható, mert Wasicskónak fejlődhetne többet a jelleme, és nem is feltétlenül vérbeli hős. Ez azonban nem hiba, inkább egyszerre realizmus és tanítani való dramaturgia. Wasicsko egy átlagember, aminek köszönhetően viszont könnyű vele azonosulnunk. Hogy akaratlanul válik hőssé, az nem cáfolja a sorozat tézisét, hisz gondoljunk bele, hogyan fogadták volna a helyi fehérek, ha elvből áll ki a deszegregáció mellett, nem pedig azért, mert nincs más választása. Karrierje már attól derékba törik, hogy egy erkölcsös ügy mellé sodródott. Ami pedig a dramaturgiát illeti: az élete szerepében remeklő Oscar Isaac magától értetődő természetességgel adja elő, ahogy a karakter antihősből hőssé, majd végül tragikus antihőssé válik, azaz nem csak egy tézist és antitézist látunk, de a szintézis fázisát is bejárunk vele. Ő a kulcsfigura a történetben: hamar vérszemet kap, makaccsá és célorientálttá válik, és ezzel környezetét serkenti jellemfejlődésre. Ahogy egyre lejjebb csúszik, a városiak sorsa jobbra fordul. A helyi fehéreket eleinte látens rasszizmus és az ismeretlentől való félelem mozgatja, de idővel megenyhülnek, ahogy jobban megismerik fekete szomszédaikat. Különösen nagy jellemfejlődésen megy át a sorozat rejtett protagonistájaként is tételezhető Mary Dorman (Catherine Keener), aki Wasicsko leghangosabb kritikusából a környékre költöző feketék patrónusává válik.
 Oscar Isaac |
Jobbra fordul a nyomornegyedekből kiköltöző színesbőrűek sorsa is. A történelem és e sorozat egyaránt meggyőzően bizonyítja, hogy a bérlakásokkal eszközölt deszegregáció mindenki számára kedvező. E történet tanúsága szerint a nyomornegyedekben minimális a kitörési lehetőség, aki például megpróbál távol maradni a bűnözéstől, az a környezete miatt kerül bajba. A gettókban tapasztalható nyomor és drogfüggőség azonban eltűnik, ahogy a lakókat jobb környékeken szórják szét, és saját házat biztosítanak nekik, amit – a lakótömbökkel ellentétben – teljesen a magukénak érezhetnek.
E sorozat tehát egyszerre szól egy város felvirágzásáról és a mögötte álló pionír tragédiájáról. Tanulsága szerint hétköznapi hősök is képesek jobb hellyé tenni a világot, de a progresszió alulértékelt áldozatkészséget követel.