Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
babszinhaz krabat kicsi revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MOHAMED, ISTEN BÁRÁNYA

Musztafa, gyere haza! / Utca-Szak Színház, Zsámbéki Színházi Bázis
2008. júl. 21.
Az előadást legalább négy különböző címen hirdették meg, míg végül megállapodtak a Musztafa, gyere hazánál – ez a káosz jellemző a szövegvázlatok és persze improvizációk alapján létrejött „színdarabra” is. KOVÁCS BÁLINT CIKKE.

Az angyalarcú démon, Becsületgyilkosság a mozi Mekkájában, a kettő ötvözete és végül a Musztafa, gyere haza! – ez Simon Balázs legújabb rendezésének címtörténete, amely miatt – mivel különböző médiumokban más és más cím szerepelt – többen azt hitték, az adott előadás elmarad. Aztán kiderült, hogy ugyanarról van szó, és csak az Utca-Szak Színház neve pang el, mivel egy zárt téri, ráadásul erősen színpadhoz kötött előadásról van szó.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból

Az apró, emelt színpad ugyanis az egyik legfőbb hatáskeltő elem a zsámbéki Rakétabázison: alatta nagyban zajlik az élet, a deszkák megannyi csapóajtaján félpercenként ugrik elő valaki, dugja ki lábát, fejét, fegyverét – az általában egyre kaotikusabbá váló jeleneteknek pedig legtöbbször az ajtók dörgedelmes lecsukódása vet véget. Ezzel az irreális, kiszámíthatatlan térrel – amelyre rájátszik még a hátsó, egybefüggőnek tűnő, de bárhol szétnyitható függöny is – (rém)álombéli tájra hasonlít a Musztafa, gyere haza! világa. S valóban ilyen az egész előadás is – de az irrealitás mértéke erősen megnehezíti a befogadást, és egyenrangúvá teszi a komolyabb, a történet és a mögészuszakolt „mondanivaló” érzékeltetésére hivatott részeket, valamint a komolytalan blődliket.

Mert van itt minden: arab-amerikai, muszlim-keresztény ellentét és esetleges békíthetőség; terroristák és Isten bárányai; bibliai történetek és valóság-show; George W. Bush, Isten, „Gabika” arkangyal és Mohamed – mindez nyolcvan percbe sűrítve, épp olyan katyvaszt alkotva, ahogy az a témák puszta egymás mellé illesztéséből is gondolható. Ráadásul mindez többszörösen megcsavart, újra és egymásba épülő történetvezetéssel (az őrült férfi képzeletben filmesnek álmodja magát, s a filmet is valóságnak hiszi – valahogy így), de egyúttal egy igen komoly témába is belemászva, sajnos komolytalan végeredménnyel: mindaz, amit a társulat elmond a kelet-nyugat-ellentétről, rettentően leegyszerűsített, sablonos és sokszor sztereotipizáló (terrorista, becsületből testvérgyilkos arabok versus jóságos, családszerető keresztények). Nehéz elhinni, hogy mindezzel hozzá akart volna tenni valamit bárki is az oly sokat tárgyalt témához – ha pedig nem is akartak, ugyan mire véljük a témaválasztást?

Az előadás mindemellett hemzseg az érthetetlen vagy túlontúl egyszerű, néha meg elfuserált szimbólumoktól, a nemhogy megválaszolatlan, de feleslegesen feltett kérdésektől – melyek legtöbbször az „álom az álom álmában”-rendszert kérdőjelezik meg. Például a főszereplő, amint saját temetését követi figyelemmel, aggályai sorolása végén felkiált: „És miért muszlim a szertartás?!” Tényleg, miért?

Jelenet az előadásból. (Szkárossy Zsuzsa felvételei.)
Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei

De ahol érthető a jelenet, sokszor ott is bornírt: miután az addig nagyon is hangsúlyosan keresztény istennek feltüntetett Mindenható és arkangyala megalkotják Mohamedet, s leküldik a földre, ő szembetalálkozik ellentétpárjával, ifjabbik Bush elnökkel. Miért is nem a pápával? Alighanem azért, mert így viccesebb, így hatásosabbnak tűnik. Ahogy minden egyes másodpercben, itt is feltűnő az improvizációk során történő darabírás minden hátránya: egy-egy poénért, rosszabb esetben egy-egy vicces karakter létrehozásáért, néhány, az előadás egészébe illeszkedően őrült jelenetért, jelenetfüzérért képes mindent feláldozni a társulat, amit addig felépítettek. Akárha egyszerű mulattató paródiaestet állítottak volna színpadra – de (mondom újra:) a témaválasztás nem erre utal.

A színészek egyébként egytől egyig jól alakítják mindazt, amit alakítaniuk kell, noha a kegyetlenül pörgős tempó miatt árnyalt, mélységeket (vagy bármit) is feltáró játékra nincs lehetőségük – akinek netán mégis lenne (a több főszerepet játszó Chován Gábornak például a fiát feláldozni készülő Ábrahám szerepében), az is inkább a karikatúrát választja helyette. Nem segítenek rajtuk a commedia dell’artét idéző maszkok sem – melyek egyrészt az előadás sokszínűségéből következően nem mindig illenek az adott szituációhoz, másrészt pedig használatuk és lekapkodásuk a néző számára korántsem nyilvánvaló logika szerint zajlik. A társulat leginkább vokális teljesítményben kiváló: majdnem az összes szerepet (szám szerint húsz jut a hat színészre) extrémen elváltoztatott hangon játsszák, Kálmánchelyi Zoltán néha szájával ad aláfestő zenét vagy hangeffekteket, és még énekelni is szépen tudnak (bár a címadó, a boldogság szót Musztafára cserélő Musztafa, gyere haza! című dal igen fárasztó, de legalább vicces emlék marad).

Az előadást az elejétől a legutolsó jelenetig jellemzi, hogy Simon Balázs rendező belesétál nagyjából az összes csapdába, amit ez a nevettető-kaotikus-félőrült stílus felkínál (a sablonosságot, a „nagyot szól, de értelmetlen”-jelenséget, az olcsó poénokat stb), olyannyira, hogy még a záró kép is közhelybe fullad: a társulat a másik irányba kezdi játszani a kezdő jelenetet. Sokkal kevesebb ötlet sokkal figyelmesebb kidolgozással sokkal többet adott volna.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008

V.ö. sisso: Musztafa, gyere haza!
Urbán Balázs: Hátha csak álom…
Koltai Tamás: Káosz a köbön

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek