A zeneszó, valamint a finomságokkal való töltekezés élménye uralta a Múzeumok éjszakája miskolci színhelyeit. Majd mindenhol akadt fellépő – öntevékeny vagy professzionális – együttes: a Művészetek Háza bejáratánál elektro-folk terasz ütött tanyát, a Népkertnél, a Képtár valóban hangulatos bárzenével várta a nyakbavalós vándort, s a Herman Ottó Múzeum papszeri kiállítóhelyére is került kellemetes dzsesszzene, a Jazzinside nevű formáció jóvoltából. Ez utóbbi ponton ráadásul a III. Miskolci Fröccsfesztivál szolid, de többek számára így is csábítóan hűs külsőségei környezték a Kohászati Múzeum vendégjárását, s az ideiglenesen ugyancsak itt állomásozó Nyugat 100 buszt, a Petőfi Irodalmi Múzeum mobil filiáléját. Másutt meg grillterasz, koktélkülönlegességek erdeje vagy éppen a Dőry-pince eszem-iszom-programja fogadta a betoppanót.
 A Miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum épülete |
A befejezéséhez közelítő operafesztivál, s persze az 1823 óta viruló miskolci színjátszás tiszteletére magunk a kötelező ingázást letudva mégis inkább a Déryné utcai Színészmúzeumban horgonyoztunk le, ahol is az állandó kiállítás („Hódolván Tháliának”) megtekintése mellett, további ritka élményekkel gazdagodhatott a színháztörténet kedvelője. A kisgyermekeknek apró táblás-dobókockás társasjáték segítette a múzeumi akklimatizációt (a bájos játékszer, a „Latyi Matyi, a furfangos cukrászinas” még a korábbi Latabár-kiállítás rekvizituma volt), a nagyobbacskák Shakespeare-meséken, például a Szentivánéji álom rajzfilmes feldolgozásán derülhettek vagy akár jelmezben fényképezkedhettek. A felnőtt idegen pedig rácsodálkozhatott arra, hogy mekkora szeretettel ápolja e város színházának múltját. A falakon száz év előtti délceg hősszerelmesek és molett drámai szendék, s a közelmúlt nemritkán jóval elgyötörtebb küllemű vidéki aktorainak fotográfiái, s hozzá régi előadások, úttörő jellegű Németh László-premierek, Bessenyei Ferenc- és Major Tamás-vendégjátékok meg egykorvolt vígjátéki sikerszériák jelenetképei.
 Az állandó kiállítás részlete |
S ami a legérdekesebbnek bizonyult: a kivetítőn feltűntek a miskolci operettjátszás valahai csillagai pályájuk zenitjén és nadírján. „Engem nem ront el az idő” – énekelte kacér párizsiasan az idős, de még mindig pajkos primadonna, Honthy Hanna miskolci nagykövete, Olgyay Magda; „amikor hősleg énekeltem” – idézte a múltat a szép orgánumú Kulcsár Imre a másik meghatározó miskolci operett-nagyasszony, Várhegyi Márta oldalán. Felbukkant a képernyőn Ábrahám István is, akit a felvételen elandalodó koros házaspár mindmáig a bonvivánként tart számon, s akinek korai elhunyta fölött valamennyien hallgatunk egy sort. Majd előlépett a múzeum ügyszeretetet sugárzó igazgatója kezében egy új videókazettával, melyen egy valóságos kincs lapult: a Bál a Savoyban miskolci előadásának tévéfelvétele a hatvanas évek kellős közepéről. A házaspár rögtön megismerte a szépséges Szabó Rózsát, s aztán a nem kevésbé csinos Komáromy Évát, s Ábrahám Pál dzsesszes slágereit is derűs egyetértésben kezdték dudorászni. Mi pedig elmerenghettünk a vidéki operettelőadás minéműségén, a színházi zenekar és a tánckar gyarlóságain, a Rátonyira rálicitáló miskolci Ali bej dadogós lükét adó, cukros játékán, s a fehér szmokingkabátos márki-bonviván állandó szemforgatással párosuló gesztusain. S persze a felfénylő varázslaton is, ahogy a helyi Daisy hirtelenjében és szoknyáitól megszabadulva Galambos Erzsit idéző revütáncot kanyarít, s ahogy egy-egy szám erejéig önmaguk fölébe nőnek a játszó személyek, majd boldog elégedettséggel kasszírozzák a kedvenceknek kijáró tapsokat.
S habár az éjszakai múzeumlátogatók fiatalabb nemzedékei kisebbfajta megütközéssel szemlélték e múltba merült előadás és játékmodor archív dokumentumát, azért ők is hosszan elidőztek a Színészmúzeum barátságos termeiben. Hódolván Tháliának.