Közélet és magánélet gyakran más, egymással egyenesen ellentétes szabályok szerint bonyolódik, azonban mindkét szféra kitüntetett témája, főbenjáró bűne a hazugság. Eltitkolni valamit valaki elől mindig hatalmi eszköz: az, aki hazudik, birtokában van az igazságnak, így többet tud, mint az, akinek hazudnak. Ez a hatalmi fölény azonban szertefoszlik abban a pillanatban, amikor a hazugot rajtakapják. A Mikor hazudtam? pontosan ezt a hatalmi dinamikát ábrázolja, ami a szereplők szempontjából egyszerre bír köz- és magánéleti aspektussal is.
Az előadás egy Ildikó nevű politikusról szól, akiből államtitkárt akarnak csinálni, sajnos azonban nem képes hitelesen hazudni, mindig elárulja a testbeszéde. Az ő irodájában járunk, mintha benne ülnénk: látjuk belülről az ajtót, kétfiókos íróasztalát hátulról a székével. Ebben a szűk, különösebb tulajdonságok nélküli, semleges térben járkál fel és alá, amikor először megpillantjuk: nyelvtörőket gyakorol. Egyszer csak kívülről betoppan hozzá Berci, a kommunikációs tréner, kezében egy kamerával. Ő magabiztos, láthatóan jó szakember, aki bár – és ezt maga is kimondja – alacsonyabb társadalmi státuszú, kevesebb hatalommal bír, mint a nő, szaktudása révén mégis irányítani fogja a helyzetet. Ildikó jövője ettől a férfitól függ.
Ez a felütés már önmagában izgalmas hatalmi játékokat ígér: a férfi flörtöl a nővel, behatol az intim szférájába, provokálja, kényelmetlen helyzetbe hozza, kezdetben úgy tűnik, csak azért, hogy megpróbálja önreflexióra bírni, és így képes legyen megtalálni a hazugságra való fizikai képtelensége pszichológiai gyökerét. Már ez is kellően bonyolult viszonyrendszer: a fiatal tréner nyomul, a nagy hatalmú, illetve a hatalom előszobájában toporgó politikus pedig hárít.
A közéleti szál ennyiben ki is merül, hiszen Berci és Ildikó politikailag egy oldalon állnak: közös érdekük, hogy a nő sikerrel járjon politikusi tevékenységében. Az igazi konfliktus egy magánéleti hazugság körül bontakozik ki, ami a két szereplő múltjába vezet. És ez az a szál, ahol elmosódik az igazság és a hazugság közötti határvonal. Mindkét szereplő elmond egy koherensnek tűnő történetet, amely azonban szöges ellentétben áll a másik által elmondottal. A kérdés, hogy ki van birtokában az igazságnak és kinek volna oka hazudni. Ezek a kérdések mozgatják ide-oda az Ildikó és Berci közötti hatalmi viszonyokat, ám egy ponton túl egyértelműen a nő verziója győzedelmeskedik, így végül, bár ennek igazságtartalma volna az előadás fő tétje, mégis túl könnyen válik egyeduralkodóvá.
A Mikor hazudtam? legfontosabb motívuma Andersen A vadhattyúk című meséje, amit Ildikó saját állítása szerint gyakran mesélt Bercinek és a húgának gyerekkorukban. Ez a mese egy hercegkisasszonyról szól, akinek testvéreit gonosz mostohájuk hattyúvá változtatta, őt magát pedig elűzte a palotából. A hercegkisasszony csak úgy tudja őket visszaváltoztatni, ha köt mindegyik testvérének egy csaláninget és rájuk adja. Emiatt boszorkánysággal vádolják meg, ki akarják végezni, de az utolsó pillanatban rádobja a hattyúkra a csaláningeket, és visszaváltoznak királyfiakká egy kivétellel. Az utolsó csaláninggel csak félig készült el, az egyik ujját nem fejezte be, így az utolsó testvér egyik karja örökre hattyúszárny marad. Erre utal a színlapon is szereplő fehér szárny, és az utolsó jelenet, amiben Bercit látjuk, egyik keze helyén hattyúszárnnyal. Ildikó azt állítja, ő a hercegkisasszony, azonban az előadás végén ránk meredő hűvös tekintete azt is sejtetheti, hogy ő a gonosz mostoha.
Rohonyi Barnabás, Péterfy Bori. A fotók forrása: Orlai Produkció
Bár az alaphelyzet és a motívumok, illetve a finom, rejtett utalások (pl. Shakespeare Hamletjére) izgalmasan hozzák be a szülői minták és bűnök továbbélésének, helyrehozásának toposzait, csak apró easter eggek maradnak. Péterfy Bori remekel, kezdeti távolságtartó hivatalosságából nem fölény, inkább titkolt gyengeség érződik ki, amikor azonban Berci erőszakkal fenyegeti, őszinte megadásán keresztül képes újra megszerezni a helyzet fölötti kontrollt, és a legnagyobb természetességgel csavarja ujja köré a férfit. Rohonyi Barnabás kicsit darabosabban építi fel Bercit, de minden egyes állomásnál (a magabiztos szakember, az őrült pszichopata, a lefegyverzett kisfiú) hiteles, különösen akkor, amikor megfenyegeti a nőt, hogy ha nem mond igazat, bántani fogja. Ez egyértelműen az egyik legmegrázóbb pillanat, ekkor tényleg azt érezhetjük, hogy ami a színpadon folyik, az több puszta játéknál.
Kettejük dinamikája egyébként nagyon jó: a férfi tűnik magabiztosnak, azonban Ildikó az, aki képes változtatni a helyzeteken. A pusztán a társadalmi szerepeken (politikus-tréner; nő-férfi; fiatal, aranyos fiú-vonzó, érett nő; stb.) alapuló hatalmi játszmák megjelenítései adják az előadás legizgalmasabb pillanatait. Például, amikor Ildikó megfenyegeti Bercit, hogy kidobatja a testőreivel, ezzel politikusi fölényét használja, vagy amikor Berci szexuálisan közeledik a nő felé, ezzel annak a macsó, patriarchális struktúrának a hatalmi kódjait alkalmazza Ildikóra, aminek ő is a része, és amiben egyre magasabbra akar jutni. Ezt az izgalmas játékot végül Ildikó történetének a felülkerekedése szakítja meg, és az előadás végi vadhattyúkra való utalás sem bizonyul elégnek ahhoz, hogy termékeny módon elbizonytalanítsa a befogadót azzal kapcsolatban, hogy pontosan ki hazudott és ki mondott igazat.
Az előadás adatlapja az Orlai Produkció weboldalán itt található.