Hányan tették már meg és hányan tervezik a nagy ázsiai körutazást, amivel be lehet járni Ázsia távol-keleti felének egzotikus, de a gyarmatosítás vagy a globalizáció által éppen a fogyasztói turizmus határáig szelídített helyszíneit? Megtapasztalni ezen távoli vidékek idegen klímáját, a különös hangzású nyelveken beszélő emberek szokatlan szokásait egy olyan keretben, amelyhez nyugati típusú szolgáltatások és a méretes jövedelmi különbségek biztosítják a hátteret. Miguel Gomes portugál rendező lenyűgöző új filmjében lényegében ezt mutatja meg, csak egy elképesztő csavarral: milyen lenne napjaink Dél-Kelet-Ázsiáját száz évvel ezelőtti szemmel látni?
A Grand Tour (A nagy körutazásnak fordítanám) lényegében egy mai dokumentumfilmbe oltott kosztümös fikció, vagy fordítva: 1918-ban járunk a gyarmatbirodalmak utolsó évtizedeiben, amikor a burmai brit diplomata Edward utolsó pillanatban egy szingapúri hajóra száll, hogy elkerülje éppen akkor Londonból érkező jegyesét, Mollyt, aki hét év távollét után érkezik a házasság beteljesítésének céljából.
A két nagyjából egyenlő részre oszló film első felében a férfit látjuk, amint sarkában járó menyasszonya táviratainak hatására folyamatosan útra kel, és miközben Bangkoktól Oszakán keresztül Sanghajig és a hatalmas Jangce folyóig menekül, kései és céltalan Phileas Foggként vonatbalesetbe keveredik, Japánból kitoloncolják, megbetegszik, szerzetesek közé keveredik. A film második felében pedig az asszonyt látjuk, amint ugyanazon az útvonalon haladva rendre épp csak kisiklik kezei közül a férfi, és bár a célt nem téveszti szem elől, a maga teljességében és egy otthonról hozott súlyosnak tűnő betegség árnyékában éli meg a „veszélyes” Ázsia által kínált találkozásokat és kalandokat.
Ez a történet két okból különleges. Egyrészt azért, mert a megidézett korhoz és szituációhoz képest idegenül ironikus, a gyakori humoros gesztusok révén a két főhős portréja ebben hajszában enyhén parodisztikussá válik, mind a táviratoktól állandóan megrémülő férfi, mind az idétlenül nevető nő esetében. Másrészt pedig azért, mert a narratív szerkezet dramaturgiai formába ülteti át a filmkép egyik legalapvetőbb komponálási elemét, a képen belüli és a képen kívüli elemek feszültségét azáltal, hogy mindkét esetben a látható történetszállal (a férfi menekülése vagy a nő üldözése) egyenértékű jelentőségű az éppen folyamatosan kimaradó másik.
A képek forrása: Cannes-i Filmfesztivál
A film alapvetően egy hatalmas tabló a kortárs Ázsiáról száz évvel ezelőtti későkolonialista szemszögből, amikor a gyarmati birodalmak képviselői szinte zavartalan luxusban, fura, egyszerre külső és belső szerepből tudtak elmerülni a Távol-Kelet oly ellentmondásos gazdagságában, hiszen úgy voltak a nagyon messzi idegenben, hogy közben adminisztratív (és hatalmi) értelemben teljesen otthon voltak. Miguel Gomesnek, a nálunk viszonylag kevéssé ismert rendezőnek (itthon csak a Tabut forgalmazták 2012-ben) az a zseniális trükkje ebben a filmben, hogy a térbeli perspektívát a narratív szerkezet révén időben tolja el, ezáltal a szereplők mintha száz év távlatából látnának rá a mi időnk tereire. Vagy mintha napjaink helyszínei adnának otthont a száz évvel ezelőtti belle époque utolsó pillanatainak, az akkori hatalmi viszonyoknak és érzelmi gesztusoknak.
Miguel Gomes esetében azonban legalább ennyire fontos a megjelenés módja, az az elképesztő audiovizuális látvány, amelyet a filmvásznon megteremt, és amely ábrázolás elválaszthatatlanul fonódik össze az ábrázolt történettel és szituációval. A nagy körutazást alapvetően határozza meg a fekete-fehér filmre forgott fotográfia, amitől egyedül a színesben felvett álmok és képzelődések térnek el – bár az egész idei fesztivál legfeledhetetlenebb filmes pillanatai közé tartoznak azok, mikor az álmok színes neonfényei halványan ráúsznak a fekete-fehér városképekre.
A szerelmi fikció momentumai általában szűk plánokban felvett, kevés szereplős, kis léptékű jelenetek, amely fikciónak történelmi hűséget tűnik adni a húszas évek esztétikáját idéző fekete-fehér fotografálás. Ugyanez az eljárás viszont éppen történelmietlen hatást vált ki a mai városképeknél, mikor bizonyos idő elteltével az eszközökből, járművekből és épületekből rájövünk, hogy a külső környezet egyáltalán nem az elmesélt „belső” történethez tartozik. Mintha a koloniális történet megfertőzné a mai képeket is, hiszen miközben a szereplők sorsának és érzelmi állapotának alakulását ismertető narrációt hallgatjuk, állandóan figyelmeztetnünk kell magunkat, hogy nem az ő környezetüket látjuk, bármennyire csalóka a fekete-fehér színvilág és a ritmus.
A nagy körutazás azonban ennél is radikálisabb, és néhány alkalommal teljesen megállítja a narratívát annak érdekében, hogy olyan lenyűgöző audiovizuális etűdöket fessen a vászonra, amelyeket tátott szájjal, szinte lélegzetvétel nélkül bámultunk hosszú perceken keresztül. Ezek közül számomra a legemlékezetesebb annak a saigoni (ma persze Ho Si Minh-város) körforgalomnak a hosszan kitartott, lassított montázsszekvenciája, amely során a Kék Duna keringő 2001: Űrodüsszeiára emlékeztető taktusai alatt megidéződik a Playtime kultikus körforgalom szekvenciája. Nem is tudom leírni ennek a talán tíz percig is tartó etűdnek a hihetetlen gazdagságát, a képek és a hangok hol összecsengő, hol egymás ellenében ható ritmusát, az egymás után vágott, majd egy idő után egymásra úsztatott képek rétegzettségének szemkápráztató és időtlen szépségét, azt a hihetetlenül kinematografikus atmoszférát, amibe nézőit ez a film burkolja.
Miguel Gomes évtizedekig filmkritikusként dolgozott, mielőtt a vászon és a kamera túloldalára lépve filmeket kezdett készíteni, és a múlt és képzettség a rendezői gyakorlatában is tetten érhető. Az előbb említett Kubrick és Tati formai idézeteken túl a narratívába is képes beleszőni a filmtörténeti utalásokat, mint abban a különleges humorú jelenetben, ahol egyik hősünk egy szamáron baktató falusi plébánossal találkozik, aki ahogyan hazafele tart a naplójához, egyszerre két Bresson-filmet is megidéz.
De mit is jelenthet a két világ, a százéves gyarmatbirodalmi romantika és a kortárs megfigyelő dokumentarizmus eme különlegesen kifinomult találkozása a filmvásznon? Mit tanulhatunk a világok e váratlan ütközéséből? Számomra mindez a perceptuális tapasztalat feledhetetlen élményén túl leginkább arról beszél, hogy milyen az, mikor a fikció hordozza a történelmet, és a dokumentarizmus válik fiktívvé a hozzá illesztett keretnek köszönhetően; hogy az individuumok romantikus sémákban elmesélt története általánosabb társadalmi igazságokat hordoz, mint a pillanatnyiságukban beszédes megfigyelő felvételek. Mindeközben pedig két olyan szerelmes küzd egymással, akik annak ellenére akarnak együtt lenni egyik részről, és külön a másikról, hogy igazából nem is ismerik egymást. Ez pedig valamilyen megindítóan költői módon a gyarmati viszonyok áttételes, nehezen felfejthető parabolája is egyben.
A film adatlapja a fesztivál honlapján itt található.
(A film elnyerte a legjobb rendezés díját – a szerk. megj.)