A Háztartás Marilynne Robinson Pulitzer-díjas amerikai írónő 1980-ban megjelent legelső regénye. Már kiadása idején hatalmas sikert hozott az idahói szerzőnek: megkapta érte a PEN legjobb első kötetnek járó Hemingway-díját, a Guardian egyenesen a 100 legjobb könyv közé választotta, a Time magazin pedig az 1923 és 2005 között megjelent 100 legjobb angol nyelvű regény közé. Barack Obama egyik legkedvesebb írójaként tartja számon.

A számos további díjjal elismert író rengeteg esszét, cikket és tanulmányt is írt pályája során; legjelentősebb szépirodalmi műve, a Gilead regénytrilógia (a Gilead, a Lila és az Itthon) már korábban megjelent, szintén a Magvető kiadásában.

A Háztartás rövid meghatározással egy transzgenerációs traumákról szóló családregény s egyben egy tizenéves árva lány fejlődésregénye.

Már a címmel is meg kell birkóznia az olvasónak, nem adja magát könnyen. A felületes szemlélő első ránézésre gondolhatná, hogy háztartási trükköket, fortélyokat ad közre a szerző – persze a háttér ismeretében tudjuk, ez szóba sem jöhet. Másodjára arra tippelhetne, hogy egy vidéki család nőtagjainak szorgoskodásáról olvashat majd a műben. Ez részben igaz.

Az amerikai kisváros ugyan adott, egy család nőtagjai is felvonulnak benne, mégis teljesen másról van szó. Miről is? A háztartás kulcsszó, legalább két szinten és értelmezésben fogható fel, mint több más dolog is a regényben: jelenti egyfelől a háztartási feladatokat, amelyeket három különböző generáció különféleképp végez (vagy nem végez), és amelyek a családi összetartozást erősítik, és jelenti magának a háznak – mint családi origónak – a  megtartását vagy elengedését.

A borító – Pintér József remek munkája – sokatmondóan sugall: rozsdabarna, kietlen táj komor tóval és egy fölötte átívelő híddal, a háttérben hófödte szikár hegyekkel.

Ez a helyszín: egy Idaho állambéli poros kisváros, Fingerbone, meghatározó környezetével, a szélén sötét tóval, ami oly sok mindent és mindenkit elnyel, magába zár. Ez a természeti kép és szimbólum visszatérő motívum a műben.

„Fingerbone-ban tényleg mindig érzi az ember a tavat, vagyis a tó mélyét, a fénytelen, levegőtlen vizet a mélyben… Mindennek alapja a régi tó, amely halott, névtelen és teljesen fekete.”

Itt él a Foster család, három generációjuk életét kíséri végig a regény. A generációk összetétele beszédes: az elsőben még megjelenik egy férfi családtag, a nagyapa, aki tesz, még ha nem is sokat a családért. Fájdalom, de már a regény elején egy sötét, holdtalan éjszakán a vonat, amin ül, a hídról belecsúszik a tóba, s a kocsiszerelvény a többi utassal együtt hullámsírba zárja.

Így a nagyanya, Mrs. Sylvia Foster, mint az erős nagyanyák általában, egyedül viszi hátán a családot, a háztartást: „Kenyere lágy volt, lekvárja ízes, esős napokon kekszet sütött, almaszószt csinált. Nyáron rózsákat tartott a pianínó tetején…gyerekei keményített lepedőkön aludtak… Cipőt pucolt, hajat font, csirkét sütött, ágyneműt szellőztetett, a számára a ház megtartása maga volt a biztonság.”

Három lánya, Molly, Helen és Sylvie  – a második generáció tagjai – látják ugyan ezt a mintát, élvezik előnyeit, mégis a lehető leghamarabb elszelelnek a családi házból a szélrózsa minden irányába  a saját életüket élni, ki így, ki úgy. Ők már más megoldókulcsokkal, más hozzáállással fordulnak az élet felé. A szétesés már elindult, a családi minták felbomlanak, a családtagok egymáshoz fűződő viszonyának szövedéke is egyre nehezebben követhető.

Egy idő után a középső lány, Helen visszatér a családi házba, elhozza anyjához  két kislányát, Ruth-t és Lucille-t – tehát megjelenik a harmadik generáció is –, majd autójával rejtélyes módon ő is a tó hullámsírjába kerül. Apa férfi, de eltűnt, anya nő, de meghalt. Akkor ez milyen család?

A nagymama teszi, amit tenni kell, neveli a kislányokat, de már nem sokáig. Utolsó tanácsa ez: „Adjátok el a gyümölcsöst, de tartsátok meg a házat, Amíg vigyáztok az egészségetekre és tiétek a fedél a fejetek felett, addig biztonságban vagytok.” Ruth és Lucille a nagymama szoknyája mellett még viszonylag biztonságban érzik magukat, de a nő halála után már nem marad semmilyen háztartás, azaz megtartó erő a házban.

Először két idősebb nőrokon próbálkozik a helyébe lépni, ám hamar lelépnek, mikor előkerül Sylvie, a lányok egyik nagynénje, aki vállalja a feladatot. A nagynéni furcsa figura, voltaképpen csavargó: a hagyományos háztartásban és családvezetésben nincsen gyakorlata, és nem is igen próbálkozik. Kopott nagykabátban jár, kekszet majszolgat, konzerveket melegít fel, ruhástul alszik, olykor rejtélyesen elkóborol, a gyereknevelésről halványlila dunsztja sincs. Fel sem tűnik neki, ha a lányok több napra elbóklásznak a tó körül. Más lehetőség nem lévén, mégis ő lesz a minta.

A nagyobbik lány, Ruth szemszögéből látunk, érzékelünk mindent. Érdekes, hogy leginkább csak a megfigyelés szintjén maradunk. Érzékletes leírásokat kapunk a kertről, a házról, szinte a csontunkban érezzük a szelet, a mindent átható nedvességet, a penészszagot, a rozsdaillatot, vagy a növények buja illatát, színeit, erezetét. Ruth, a csöndes megfigyelő időtlen lebegésben éli az életét, épp úgy, mint a nagynéni.

Érzelmekről alig esik szó: mindenki mindent a szőnyeg alá seper, magába zár, elhallgat. Nem lehet semmit tudni, ki, mit és miért tett. Az anya rejtélyes halála is sokáig megfoghatatlan esemény, öngyilkosságot követett-e el, vagy tragikus véletlen volt a halála. Vele már két családtag pihen a mélyben. A tó mint valami élőlény, hívogat, magához húz, magába zár. Balladai a homály mindvégig; hallgat a mély, és igazán a felszín sem fecseg.

A kisebbik lány, Lucille, egy idő után fellázad. Szeretne hagyományos életet élni, szép ruhában járni, meleg ételt enni, barátokkal beszélgetni. Egy nap el is tűnik a házból, onnantól ketten maradnak: Ruth és Sylvie, a két csavargó lélek.

Különös, hogy noha mindent egy gyereklány szemszögéből érzékelünk, a nyelv csöppet sem gyermeki, inkább költői. A költőiség mindenütt jelen van; a fordító, Szabadkai Bernadett, remekelt a lebegő, minden érzékszervre ható szöveg átültetésében.

Robinson regénye a szétesés, a szétbomlás krónikája. (Olvasásakor többször is eszembe jutott Fejes Endre Rozsdatemető című regénye, illetve Rimbaud Részeg hajó című verse.)

A tó felett ott feszül a rozsdás, veszélyes híd, ami a mélybe is vihet, de amely végelegesen utat mutat innen elfelé, egy másfajta élethez. Ruth és a nagynéni olyan életformát választ, ahol nem kell házat tartani, sem valós sem átvitt értelemben. 

Milyen ez a regény? Nyugtalanító, nyomasztó, erősen elgondolkodtató. Olyanoknak ajánlom jó szívvel, akiknek még nem teljesen rojtosak az idegvégződéseik, akik hajlandók a világ változó családi mintáival kapcsolatban nyugtalanító kérdéseket feltenni, és saját transzgenerációs traumáikkal  is szembesülni.