A kerek lap közepén, szent szövegek betűitől körülölelten, fejtől-lábtól helyezkedik el Ádám (Berettyán Sándor) és Éva (Ács Eszter). A rájuk hajló, aranyló „sár” a kiűzetés után összegyűrt szőnyeggé lesz, s helyette porló, fekete föld érkezik. Ez legjobban a karzatról élvezhető, vagy még inkább valami drón-pozícióból. A tetőzet alól leskelve egy sokalakos Brueghel-kép szerkezeti rendjét adná ki legtöbbször a látvány. A zsöllyesorban azonban az a nyugtalanító érzet kapja el a nézőt, hogy egy négy kamerára tervezett élő közvetítést követ, ahol három gép fölmondta a szolgálatot. Olekszandr Bilozub díszlete őrzi a rendező, Vidnyánszky Attila által rendezett előző Tragédiák pár látványelemét is, ilyen a magasban futó híd, a hatalmas, de csak lefelé világító lámpa, s az omló, nyers föld halálszagú halma. 

Ács Eszter, Berettyán Sándor

Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező betonszürke munkásruhákba öltöztetett lényei jönnek a „tribün” alá. Emberek nem lehetnek, hisz még a mennyekben vagyunk, angyalféléknek meg igencsak proletárkülleműek. Ohó! Ez egy sikerületlen tüntetés. A Lucifer-párti, égi-földi bukottak hada, az erőtlen ellenzék hullámzik itt morogva. Vannak közöttük ifjak, öregek. S kezdhetjük számolni a sátáni szólamvezetőket is, akik egymás szájából kapják ki a szót, majd felváltva végzik az Ádámot felvilágosító, álombéli kalauzolást. Időnként más szerepekben is feltűnnek, de Berettyán Nándor, Csurka László, Farkas Dénes, Fehér Tibor és Nagy Márk elsősorban Luciferként áll be a történetbe. Dúlt kerubok követik a történéseket, fehéren lángol a kócos szárnycsonk a hátukon, egyikük tollait – talán más, képi ihletésű Vidnyánszky-opuszok sebzett angyalait idézve – a későbbiek során, ropogó ollóval, nyílt színen kurtítják meg. 

Nyilvánvaló a törekvés egy látványos, szakrális esemény létrehozására. Szent színház akar ez lenni. A hangsúlyozott áhítat azonban, mellyel a rendező fölvezette minden nyilatkozatát, úgy tűnik, elsősorban a személyes birtoklás, hogy ne mondjam, „elbirtoklás” apoteózus, ám formátlan örömét gazdagította. Ő, aki szereti jelét adni, mily mértékben veti meg a művével foglalkozó elemzőket, azt is szereti hangsúlyozni, hogy fontos számára a közönség, s annak is a fiatalabbik része, s igen szeret tanítani. Van is az előadásnak egy, némi humorral is rendelkező rezonőre, az ügyeletes iskolamestert játszó, kiváló Nagy Mari. A rendező tanítói gesztusa rendszerint egy-egy kiemelt mondat – lelkileg felemelt ujjal történő – erőteljes megismétléseként jelentkezik a játékban, mígnem elfárad, s már komikussá válik, hogy „mindent kétszer mond, mindent kétszer mond”. 

Él még az a nemzedék, amelyik örömből, vagy valamely tanár ráhatására, több szín szövegét is tudja idézni Madách remekéből. Nekik azért szenvedés az előadás egy része, mert tudják, mi torzul épp el az indulattól. A fiatalok meg behúzott nyakkal ülnek, mert egy árva szót se lehet érteni az egész gyönyörű szövegből. Kíméletlen zaj van.

Nagy Mari

A szavalókórus az erődemonstrációk eleme a politikai színházi események során. S tagadhatatlan, hogy ez az egész, majd’ négyórás produkció bővében van az energiának. Olyan, mint egy imbolygó, elektrosztatikus felhő, mely hol felragad sorokat és figurákat, hol kiveti magából őket. Verebes Ernő dramaturgi közreműködésével Vidnyánszky Attila ezt a módszert álomdramaturgiaként határozza meg. Van ilyen. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az álomdramaturgia húsz-huszonöt percnél nem szolgál ki többet, egyetlen műfajban sem. S akkor is gondolatritmus, vagy zenei rímrendszer kell, hogy az adott, morzsalékos alapanyagban ívek képződjenek. 

A rendező itt annyira bízik a nagy műben, hogy reméli, megáll az a lábán, ha törmelékké töri is azt össze. Megállna, ha kapna valami új szerkezetet, de nem kap. Áhítatos káosz, érthetetlen zajongás lett belőle. Meglehet, szerkesztett játékot terveztek a Tragédia motívumaiból. Erre utal egy óvatos meghatározás is, amely valamelyik szórólapon az előadást Madách műve „nyomán” született produkcióként jelzi. Ez az elképzelés azonban nem lett végig víve. Az az ötlet pedig, hogy az egyiptomi, a görög és a római színt szövegileg és cselekményileg mintegy fésűsen egymásba tolják, nem hozott semmiféle nyereséget, viszont kétségbe ejtheti a művel most ismerkedőket. Fortyogó, örvénylő, elszabadult erő buzog négy hosszú órán keresztül a lényegében megkomponálatlan térben, leöntve a szokásos, mindent összemaszatoló, roppant sok szerzőtől származó, fenséges zenékkel. Fölkap és kicsontoz egy-egy mondatot, cuppantva fölmutatja, körbehordja, megismételteti, majd hümmögve félredobja.

Van jelenet, amiről sejteni lehet, hogy megvan, de vagy nem látszik, vagy nem hallatszik eléggé, s van, ami egyszerűen nem készült el. A figurák egy része csak tévelyeg a hatalmas, viharzó térben. (Nem szolgálja az illúziót, ha a néző megrémül, mert még a homályban is látszik, hogy a süllyedő-emelkedő platók széléről épp hogy el tudja kapni valaki a lábát. Balesetveszélyes ez.) Az űrbéli száguldást a rendező teljes mértékben a koreográfus Bozsik Yvette-re bízhatta, akinek viszont erről a helyzetről semmi nem jutott eszébe. Igaz, dramaturgiailag is itt mond végképp csődöt Lucifer ifjabb karakterként való szerepeltetése. Nincs eszmei talaj, amelyen állva egy ifjú sátán megvívhatná ezt a meccset. De persze, nincs is itt meccs, csak sustorgó bujtogatás van.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Egyszer majd biztosan rájövünk, hogy Vidnyánszky miért hisz ily elszántan Ács Eszter színészetében. A mostani, rendkívül pasztell Éva-alakítás során egyelőre azt érezni, Ács Eszter nagyon szeretné megtalálni ezt a figurát. Berettyán Sándor lepkekönnyűségű Ádámját hallgatva viszont végre rá lehet jönni: nemcsak ő, de a színház szinte minden kezdő férfiszínésze Trill Zsolt hangsúlyait veszi át, azt érzi hitelesnek, s nyilván erre kap rendezői megerősítést is, mert azt rögzíti. 

Vannak a színen értelmezni, beszélni tudó, színházi „tanúhegyek” is, becsülettel szolgálva a tényleg szent ügyet. Elismeréssel kell szólni Szalma Tamás m.v., Schnell Ádám, Tóth Auguszta és a már emlegetett Nagy Mari munkájáról. Meglepően szép Rubold Ödön apostoli monológja, s jóleső érzés a karból is kihallani egy-egy épen maradt, érthető mondatot. Ezek általában Farkas Dénes egyre érettebb, telt megszólalásai. A Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának II. éves színész hallgatói számára viszont túl nagynak bizonyul a rájuk bízott feladat. 

Az 1998-as beregszászi, a 2008-as zsámbéki, a 2011-es szegedi, a 2012-es debreceni, és az eső által elmosott kisvárdai Tragédia-rendezésekre meglehet, érdemes lett volna kissé rápihenni, vagy most akár át is engedni másnak ezt a munkát. A kinyilvánított szándék a Kornya Istvánnak adott interjúban megüzeni a tervet, de nem helyettesíti a megvalósítást: „Madách szerint a Lucifer kínálta reménytelenséggel, jövőtlenséggel szemben az ember éppen Istenben talál a legteljesebb szabadságra. Lucifer szerint halálra ítéltek vagyunk születésünktől fogva, a másik út viszont: az ember számára ott van az egész élet, hogy az ígéret szerinti öröklétet kiérdemelje. A szabadságnak ez a dimenziója és ennek a megtapasztalása mostanra nagyon fontossá vált számomra. Éppen ezért minden korábbihoz képest derűsebbre szeretném hangolni Madách művét, és a leghívebben így szolgálni annak üzenetét.”  

Mindez elég zavarba ejtő, de az még inkább az, hogy ebből alig valami valósul meg. A történések végén, mikor írói terv szerint tetőzik a reménytelenség, előkerül újra az aranyszőnyeg, de mintha nem lenne eléggé kitalálva annak az elteregetése sem. Sikoltó végzene zárja az estét.  

Felelős magyartanárok és osztályfőnökök mindenképp nézzék meg az előadást, mielőtt oda vinnék a gyerekeiket. 

Az előadás a port.hu oldalon itt található.