A Victoria és Albert Múzeum egy százötven millió fontos felújítási program részese lett, s nemrégiben nyitotta meg új Középkor és Reneszánsz galériáit – habár az építkezés csak részben készült el a határidőre.
 A Symmachus-panel. Róma, Kr.u. 400 körül (c) V&A Images |
Az 1852-ben alapított múzeum, amelyet a Londoniak csak V&A néven emlegetnek, hat emeletével és több mint négy és fél millió tárgyból álló gyűjteményével a világ legnagyobb iparművészeti múzeuma. A kollekció 5000 év iparművészetét öleli fel az ősidőktől napjainkig. A Sir Aston Webb tervei alapján készült épület alapkövét még maga Viktória királynő helyezte el. S bár ma már az 50 000 négyzetméternyi alapterületen 145 terem található, az állandóan bővülő gyűjtemény elhelyezése még így sem egyszerű feladat. A magasföldszint egy részét eddig raktárak és irattárak foglalták el. Ezeket most lefelé és felfelé is kibővítették, és a három szinten helyezték el a Kr.u. 300-1600 közötti időszakból származó különféle használati tárgyakat, műalkotásokat.
Az épület számos kihívás elé állította a kivitelezéssel megbízott építészeti vállakozást, a MUMA-t (McInnes Usher McKnight Architects), amely speciális kurátor-, konzervátor- és oktatási csoporttal együttműködve készítette el a terveket, hogy jól áttekinthető tereket kreáljon, amelyben a kollekció izgalmas és közérthető módon mutatható be. Az építkezés során több száz tárgyat kellett elmozdítani, mellszobrokat és angyalokat becsomagolni, sírokat és szökőkutakat szét- majd újból összeszerelni – az egyik legbonyolultabb művelet a Malaspina emlékmű szétszedése és újbóli bemutatása volt, amelyet már több mint ötven éve nem mozdítottak el a helyéről.
 Szalamandra alakú függő. Nyugat-Európa, késő XVI. század (c) V&A Images |
Az alagsori és a földszinti galériák el is készültek, ám az emelet – egyelőre – zárva tart. A földszinten, a főbejárat halljából nyíló öt újonnan épült galéria mintegy kétszáz kiállítási tárgyat tartalmaz. A különleges építészeti megoldások révén felülről megvilágított új galériák a tágasság érzetét keltik, és lehetővé teszik a nehezen bemutatható, hatalmas tárgyak (például épületelemek) természetes fényben, impresszív módon történő kiállítását. Ez lenyűgözte a sajtót és a közönséget, ám a gyűjtemény rendszerezésére vonatkozó innovatív hozzáállás enyhén szólva megosztja a szakértők és a kritikusok véleményét.
A V&A a Természettudományi Múzeum, a Tudományos Múzeum és más intézmények szomszédságában található London "Albertopolisnak" nevezett részében, amelynek kulturális, tudományos és oktatási jelentősége hatalmas. A számos oktatási reform miatt a szigetország lakói másképp viszonyulnak az információszerzéshez, mint mi. Az állami iskolák zömében együtt tanulnak az egészséges és a segítséggel elő diákok, köztük azok is, akiknek speciális kisegítő tanárra van szükségük, azaz gyengén látók, halláskárosultak vagy tanulási nehézségekkel küzdenek.
 Becket Tamás ereklyetartója. Limoges, 1180-90 körül. (c) V&A Images |
Az angol oktatás legfontosabb eleme ezért a megkülönböztető és a befogadó oktatás. A tanárok lényegében alapinformációkat adnak át, s ezen felül az alaposabb ismeretek megszerzése – vállalt projektek segítségével – a tanulók saját erőfeszítéseinek függvénye. Az iskolát ily módon befejezni talán könnyebb – ám valóban hasznos, részletekre is kiterjedő tudásra szert tenni sokkal nehezebb, vagyis az iskolai siker elszántság, alaposság, áldozatkészség és ambíció függvénye. Az iskola így jellemfejlesztést is folytat: Angliában tényleg nem az iskolának, hanem magunknak tanulunk. Az ismeretek átadásában így természetesen a szülőkre is nagyobb feladat hárul. Mindez közrejátszik abban, hogy Angliában a múzeumok a családok közkedvelt kirándulóhelyei – főleg az esős napokon, amiből viszont köztudomásúlag igen sok van… Különösen érvényes ez az ingyenesen látogatható, államilag támogatott múzeumok esetében, amelyek közé a V&A is tartozik. A hosszas bevezetés oka: valószínűleg mindezen megfontolások vezérelték a múzeum kurátorait, amikor az egy-egy teremben bemutatandó anyagot összeállították.
 Carlo Crivelli: Madonna Jézussal. Itália, 1480 körül. (c) V&A Images |
A kiállítási katalógus előszavában olvasható, hogy a gyűjtemény bemutatása nem kronologikus. Ehelyett alternatív megközelítést kínálnak: alapötleteteket, témákat vetnek fel, amelyeket az egész korszakon keresztül megfigyelhetünk és tanulmányozhatunk. A témák közül néhány: Gyártók és piacok, Áldozatbemutatás stb. Az új kiállítási módszerrel a kurátorok azt a közhiedelmet akarják megváltoztatni, hogy a középkor az emberiség történelmének sötét és ördögi korszaka volt, s ebben természetesen van igazságuk. Ám az innovatív hozzáállás folytán a fürdővízzel kiöntik a gyereket is: hiába keresünk kezdeteket, fejlődést vagy következményeket, netán különbségeket dél és észak művészete, vagy az ortodox bizánci templomok és a római katolikusok között.
Ezt nehezményezi a szakértők nagy része, akik rávilágítanak arra, hogy a kiállított tárgyak úgymond alternatív rendszerezése felületes. A jelzőtáblácskák magyarázó szövege igen mértéktartó alapinformációkat, gyakran leegyszerűsített – ezért félreértelmezhető –, sőt időnként (véletlenül?) elferdített tényeket tartalmaz. A felháborodott kritikusok szerint a rendszerező elvek értelmetlenek, hiányzik belőlük a kérdésfelvetés, s így nem számíthatunk értelmes magyarázatra sem. A felosztás populáris, ugyanakkor nélkülözi a tudományosságot. A tudásanyag nem mélységében mutatja be a korszakokat, de nem is enciklopédikus: kevesebb tárgyat mutat be egy-egy témával kapcsolatban, mint amennyi kimarad belőle ahhoz, hogy a kérdést valóban megvilágítsa.
 A reneszánsz város 1350-1600 – a kiállítás részlete. (c) MUMA |
A termeket járva valóban ne reméljünk semmiféle művészettörténeti keretet vagy stílusáttekintést, amelybe esetleg beleilleszthetnénk eddigi tudásunkat. A kiállításon a szépség iránti igényünk mindenképpen, tudásszomjunk talán némileg kielégül, ám rendszerezésre, ok-okozati viszonyok megértésére hiába vágyakozunk. Ha nem megbízható stílusismerettel járjuk végig a tíz termet, és nincs legálabb valamelyes elképzelésünk arról, hogy mi is a különbség a római, bizánci, román, gótikus vagy reneszánsz stílusok között, akkor csupán a témák összefüggéstelen ismétlődését látjuk, s az olyan finomságok, mint például a késő reneszánsz és a manierizmus közötti különbség, örökre észrevétlenül sikkadnak el.
A katalógus szerint a témák átlépik a földrajzi, kronologikus és kritikai szempontok korlátait. Én inkább a kapzsiságot látom, amivel az angolok erőszakkal vagy pénzzel, de válogatás nélkül összeharácsoltak szépségest, ritkát, értékest és átlagost egyaránt. A tudósok pedig azt, hogy kurátori szeszélyeknek nincs helye a hosszú távú kiállítások esetében – márpedig az átalakítás nehézségei (amelyet a késések és a megcsúszott határidők is alátámasztanak) nyilvánvalóvá teszik, hogy az elrendezés a jelenlegi marad jó néhány diákgeneráción át. Elgondolkodtató, hogy hol a határ a régi, elavult információk szelektálása és a túlzott leegyszerűsítés között, nehogy mi állítsuk ki magunk és a jövő generációk szegénységi bizonyítványát.