Múzeumok éjszakája – KÉK

A KÉK Szabó István építész tervezte ideiglenes kényszerlakása, így, kibelezve, üresen, kopott padlószőnyeg-borításával, neonlámpa-rúdjaival, az ajtókon árválkodó névtábla-mementóival, működő lift nélkül, már önmagában különös érzetet kelt. Mintha egy nem is olyan rég elhunyt, épp kihűlő félben lévő tetemben sétálgatnánk. A halott ismerős, ismerős a szaga, a bőre, a csontjai – legalább annyira ismerős, mint az a kívánatosan új élet, ami egy időre belé költözött.

Az alagsorban egy szobányi területen kor-temető installáció, a Konkrétum kapott helyet. A beton (angolul: concret) „örökidejébe” dermesztett, vagy sírba-ágyazatlanul a társaikra dobott orosz nyelvű könyvek szabályos rendben, gerincüket felfelé mutatva, lapjaikkal a betonba fúródva borítják a talajt. Nem akadályozza meg semmi – üvegfal, kiírás -, hogy rájuk gázoljunk, mint ahogy azt sem, hogy bejárjuk a lebontásra váró épület minden zugát, „konkrétumok” után kutatva, miközben az emeleteken lépten-nyomon az Architectural kiállítás díjazottjainak ablakok elé akasztott futurisztikus, tablónyi terveibe, illetve a már kivitelezett épületek (sportcentrum, dzsungelház, emlékmű, japán minimál-társasház) fotóiba botlunk. Angol kommentárral – ami inkább tűnik bosszantó flegmaságnak, mint betervezett ironikus gesztusnak a „régi helyére új” elv jegyében.

Múzeumok éjszakája – KÉK

A nappal vasbeton arcát mutató, kongó épület estére népesül be, a „tetőterasz” megtelik a japánból importált Pecha Kucha Nightra (Locsi-fecsi Est) érkezőkkel. A már tradicionálisnak számító kortárs építész fórum pár perces bemutatkozási lehetőséget biztosít új elképzelések, ötletek gazdáinak. Szóhoz jut a Reneszánsz Év fotomontázsaiért felelős csapat, egy végzős művészettörténész Szabó István munkásságáról tart előadást, elhangzik egy jövőbeni kiállítás terve, és egy új prezentációs szoftver is csap magának némi hírverést.

A szervezett programok, a sötét lépcsőházban lefelé baktatót meglepő fényinstalláció, a Budapestet „másképp” bemutató fotósorozat, a zenei performanszok csak színes, kedves momentumoknak tűnnek, tudva a puszta tényt: a múlt rendszer kivégzésre váró épületében sétálgatunk, aminek a tetejéről olyan a kilátás a Szabadság szoborra, a környező épületekre, a szomszédos templom szinte karnyújtásnyira álló kőszentjeire, mintha angyalok lennénk – Wim Wenders Berlinje helyett – Budapest felett, az égen.

Múzeumok éjszakája – Petofi Irodalmi Múzeum

100 éves a Nyugat. A Petőfi Irodalmi Múzeum az évforduló kapcsán ment éjszakázni, többszöri tárlatvezetéssel, rendhagyó magyarórával a költők, írók fotói, a róluk készült festmények közt. Előadónk anekdotázva színezte láthatóvá a kort: Babitsról, aki nyaralásából felfrissülve, bosszantóan barnán ült be az őt korábban betegesnek ábrázoló Rippl-Rónai elé; Ignotusról, a Nyugat atyjáról, akiben a tökéletes, maximalista szerkesztő megölte az írót, így a Nyugatban végül mindössze egyetlen kurta mondatot sikerült publikálnia; s a korabeli kávéházak éhenkórász nemzedékéről, a „javító tejről”, meg a „javító cukorról”, amit ma hiába kérnénk.

Múzeumok éjszakája – Petőfi Irodalmi Múzeum. Szkárossy Zsuzsa felvételei

Emellé a jó, életszagú program mellé társult felolvasó színház Csáth Géza művéből, 30Y koncert a kertben Jónás Tamás verseivel, Hámori Gabriella és Kamarás Iván közreműködésével, de a legnagyobb élmény az éjfélkor kezdődő „divatshow” volt. „Szeretem az öltözködés erotikáját (…), mert a szemem már a sliccem előlege” – mondja  a bejátszásban az idős, de kortalan Szentkuthy Miklós, a polihisztor író (és reménybeli háremúr), aki 1908-ban született, „együtt a Nyugattal”. Míg Kulka János az író szavaival beszél a nőkről, megelevenednek az egykori szeretők: az áldozatvállaló, a titoknélküli szfinx, a féltékenyen mohó, a neurotikus, a könnyed szőke nemtörődöm, a bűnbocsátó. Egymás után sorjáznak a színésznők, Kútvölgyi Erzsébet, Rezes Judit, Für Anikó, Fullajtár Andrea, Jordán Adél és a többiek. arcukra írt asszonysorsokkal, lényüket kifejező ruhakölteményekben, és már-már elhiszem, hogy több nőt egyszerre szeretni annyi, mint ragaszkodni Michelangelóhoz meg Picassóhoz is, egy időben.

Csak ne csillognának olyan bágyadt nosztalgiával a környező férfiszemek…