A koncert első részében Bartók 1921-ben íródott II. szonátáját lehetett hallani. A második részben Kocsis Zoltán Chopin-műveket játszott – mazurkákat, polonézt és keringőt egybeolvasztva, szünetek nélkül -, a harmadikban pedig Beethoven Kreutzer szonátája csendült fel. Nem démonian, ahogy rendszerint a művet előadni szokás, hanem lendületesen, némi bécsies kedélyt is belecsempészve, megmutatva kötődését a szalonzenéhez. Tehát – bármily meglepő – a harmadik rész inkább kapcsolódott a másodikhoz, mint az elsőhöz, holott Bartók műve és a Beethoven-szonáta között szokás párhuzamokat vonni.
 Kocsis Zoltán |
Az első részt fecskék százai zavarták meg, ugyanis az Andrássy-kastély jobb szárnyának hegyes tornyában madarak vertek tanyát, és nem egy villásfarkú éppen a zenélők fölött portyázott. A csivitelés sajna jóval hangosabb volt, mint a hegedű: Kelemen Barnabás nagyszerű, 1742-ben készült – korábban Kovács Dénes által birtokolt – Guarnerijének hangja nem jött át a zajongáson. Nem is elsősorban ennél a Bartók-műnél, hanem a harmadik részben tűnt fel, hogy a zongora mennyire drasztikusan szólal meg, szinte elnyomva a hegedűt. Ellentétben a tavalyi, a Bartók-összkiadás állomásának tekinthető koncerttel, Kocsis Zoltán nem törekedett arra, hogy nagyobb teret engedjen társának, és annak játékát ne árnyékolja le. Hozzá kell tennem: az akusztikai körülmények nem voltak ideálisak, a kastély főbejáratánál elhelyezett színpadon nehezebben tudhatta Kocsis a játékot kontrollálni. Ennek is tudható be – meg a fecskék elvonulását követő szúnyoginváziónak –, hogy a koncert korántsem volt makulátlan, s hogy már a Bartók-szonátába is csúsztak be kisebb hibák.
René Leibowitz francia zenetörténész híres tanulmánya jelentős hatással volt a nyugati Bartók-értésre. Leibowitz az 1917 és 1928 között keletkezett Bartók-művek mélyreható vizsgálata alapján írta meg munkáját, s ő az ekkor komponált műveknek azért tulajdonít különösen nagy jelentőséget, mert Bartók ekkor elhagyta a tonalitást, közeledését fejezte ki a schönbergi Rendszerhez (a Reihéhez) is. Leibowitz szerint Bartókot a kompromisszumok vezetik a későbbiekben a tévútnak aposztrofált népzene felé. Kocsis és Kelemen mintha előadásával azt bizonyította volna, hogy e nagyra értékelt mű idején sem hagyta el Bartók Béla a népzenét: az parasztzenei fogantatású. „A 2. szonátában egy hang is alig akad, amelyiknek ösztönzőjét a kortárs avantgárd mesterek műveiben kellene keresnünk” – mondja ki tanulmányában a verdiktet Somfai László. A crescendókat, a motívum-sikolyokat, a feszes-táncos második tételt, a II. tétel pizzicatóját erőteljesen, már-már duhajkodva, nekifeszülve játszotta el a páros.
Kocsis Zoltán a különleges ráadást bevezetve azt fejtegette, hogy ha Chopin tovább élt volna, bizonyosan szimfóniákat is írt volna, és nem maradt volna egyhangszeres szerző. Műveiből kihallani a lengyel népzene legfontosabb hangszerét, a hegedűt is. Chopin nem írt hegedűre – ha eltekintünk egy szem triójának hegedűszólamától –, de vannak zongoraműveiben hegedűk, sőt fúvósok hangzását életre keltő futamok, faktúrák is. Kocsis igazát bizonyítandó átírt egy mazurkát hegedűre és csellóra. A tiszadobi koncerten Kelemen Barnával közösen úgy adták elő az átiratot, hogy maga játszotta zongorán a cselló szólamát.
E különös kísérlet ugyanúgy igazolta Kocsist, mint a mazurkák és a polonéz, majd a hozzájuk kapcsolt cisz-moll prelűd előadása. E műveket úgy igazította Kocsis egymáshoz, mintha hét variációból álló szimfónia zongoraátiratát adta volna. (Játéka kifejezetten a Liszt-átiratok világához közelítette e komplex és igen érdekes – Chopinnek valóban „szimfonikus arcát” megmutató – mű-egészt). Tehát korántsem egyveleget, Chopin-mixet hallhattak a szúnyogokkal küzdők, hanem egy (kvázi)fantáziát. Egy elképzelt szimfonikus költemény átiratát.
 Kelemen Barnabás |
Kocsis árnyalatokban gazdag, nagyon pontos, és helyenként a konvencionális előadásoktól provokatívan eltérő megszólaltatása ugyanakkor számomra annak is bizonyítéka volt, hogy Kocsis Zoltánnak nem kedvenc szerzője a 39 évesen elhunyt lengyel. Mást és többet keres benne, mint amennyi benne van. A gisz-moll mazurkát háromszor állította meg, hosszú szünetet tartva, a cisz-moll polonézben kiemelt egy hangot, s azt hagyta hosszan lecsengeni (Kocsis elég sok, talán már túlságosan is sok pedált használt), a cisz-moll keringőt szinte kipergette, rendkívül gyorsan, ugyanakkor énekeltetve a dallamot. A Bellini- vagy Rossini-operák hatását legfeljebb ezen utolsó műnél éreztem, egyébként ez a mű-egész mindvégig inkább volt Lisztet idéző.
A Kreutzer szonátának már az elnevezése is elárulja, hogy domináns hangszere a hegedű. Ám a jelen estén mintha Kocsis irányította volna a megszólalást: vezetve, terelve a hegedűszólamot. Kelemen Barnabás játéka most sem csak technikai problémátlansága okán kelthetett elismerést – bár Kocsis mintha kissé hajszolta volna őt –, hanem a már az első hangoknál érzékelhető érzékeny dallamformálás, a játékából áradó erő és magabiztosság miatt is. A méltóságteljes és terjedelmes bevezetés – melyben a szélsőségekig vitte Kelemen a drámai effektusokat – után a rohanó Presto tétel szenvedélyes viharzása nem csapott át a Tolsztoj műve óta közhelyszerű démonizálásba, öncélú vadságba. A második tétel szekundokban lépegető alaptémáját Kocsis gyöngéden, igen visszafogottan, annak csöndes egyszerűségét megfogva, játszotta el. A madárcsicsergést utánzó motívumot kísérő rövid hegedűkommentárokat Kelemen szinte csak érzékeltette. A zárótétel 6/8-os ritmusban írt témája telten, keményen szólalt meg. Volt ebben a megszólalásban némi kérlelhetetlenség, sőt kevélység. Főként a szólamát impozáns biztonsággal játszó Kelemen jóvoltából. A „heiligenstadti végrendelet" táján, vagyis Beethoven életének legsötétebb és legfájdalmasabb korszakában keletkezett tétel 2/4-es metrumú másik alapanyagában ugyanakkor fájdalom és harag is hullámzott.