Klukon Edit

Hogy Bartók mit köszönhet Bach művészetének, az köztudott, nem is taglaljuk itt most. A Gyermekeknek pedagógiai célzattal készült, mint Bach oly sok műve a Clavierbüchlein köteteiben, így talán a Négy duó is. Ránki Dezső és Klukon Edit ezúttal is felváltva játszották a Bartók-darabokat, melyek teljes számukban nem biztos, hogy egy hangversenyen minden unalom nélkül élvezhetők. Mint a legutóbbi alkalommal, most is a dramaturgia gondoskodott ennek elűzéséről, hiszen drámai volt átélni mennyire különböző a két művész előadói modora, pódiumviselkedése, billentése, ritmikai érzéke, drámai illetve lírai alkata. És a darabok elosztása is a zenés színházi esemény irányába ment: Klukon Editnek a szomorúbb, letörtebb, lassúbb tempójú, elégikusabb apróságok jutottak, míg Ránki elsősorban a szilaj, „karéjozó”, „legényes”, barbárabb hangú darabokat adta elő, és ez mindenképpen esztétikai izgalmakat okozott. De zenei felfogásuk eltérő iránya olykor kissé zavaróan hatott; míg Ránki teljesen természetesen, minden manírtól mentesen hagyta élni a darabokat, Klukon kissé lisztizált vagy debussyzett, olykor egyenesen brahmsosított; nála a népi ihletésű és voltaképpen meglehetősen egyszerű bagatellek apró helyzetrajzokká, zsánerdarabokká, impresszionisztikus hangkölteményekké változtak, és ezt bizonyos esetekben talán joggal érezhettük stílusidegennek. A ciklust záró keserű siratókat is a művésznő kapta, és ezek talán több szentimentalizmussal szólaltak meg a kívánatosnál. Klukon billentése inkább nehézkes, kissé darabos volt ezen az estén, néha egyenesen maszatos.

Ezt sínylette meg nagyon a Négy duó, mely közvetlenül a Gyermekeknek után szólalt meg a szünet nélküli koncerten. A romantikus ízű felfogás miatt Bach szólamvezetésének tisztaságából, a szerkezet kristályszerű áttetszőségéből kevés maradt, az első, e-moll mű egyenesen avant-garde módon imbolygott elő valamiféle furcsa ködbe burkolva, ami önmagában nem is lenne baj, de ez az interpretáció nem győzött meg a koncepció átgondoltságáról. Hogy az ellenpont tisztasága kontúrtalan lett, az több mint természetes ebben az esetben.

Ránki Dezső

Utolsóként a két művész a két zongorás C-dúr versenyművet adta elő (a zenekari kíséret nélkül verzióban) és ez újabb kapcsolat lehetett volna a nagy zeneszerzők közti korrespondenciák felmutatására, hiszen tudjuk, hogy a Bartók- házaspár például New Yorkban, 1941. január 28-án (igaz, zenekari kísérettel) eljátszotta ezt a remeket. Az akkor született kritikák némelyike mintha tökéletesen idevágna ma is: „Az egyenletes ritmusban játszott zárótételtől eltekintve precizitásukban zavarok mutatkoztak, és játékuk egyáltalán nem nevezhető expresszívnek. Az Adagio színtelen volt.” Igen, a némileg erőszakolt, gépzongoraszerű játékmód (lásd első tétel szinte Gould-os, korai Kocsisos dübörgése, azok kifejezőereje nélkül) és a ritmikai egyenetlenség volt a Klukon-Ránki duó fő jellemzője is, utóbbi éppen a zárótételben érte el csúcspontját, amikor is a művésznő a harmadik szólambelépéskor hirtelen úgy megugrott a tempóval, hogy azt talán még egy Horowitz sem tudta volna követni. A végére valahogy mégis összeállt a dolog, de ez nem tompította az alapérzést: Bach interpretációja aligha tartozik a két pianista legfőbb erényei közé.

Kapcsolódó cikkünk: Anyanyelveink