Jóllehet a huszadik Mediawave kisjátékfilmjei vadul hullámzó színvonalat hoztak, a szekció tematikai és műfaji térképét nézve relatíve egységesnek és már-már egyhangúnak látszott. Legyen szó spanyol, brit vagy éppen lengyel alkotásról, a rendezők jobbára a családi viszonyok vagy a szerelmi relációk nyomába eredtek, ámde többnyire szerzői szemlélettel, az erősebb műfajoktól ódzkodva közelítettek a tárgyhoz. Ilyenformán a néhány üdítő kivételt jelentő gegfilm vagy egynémely nyíltan politizáló alkotás mellett, főképpen borongós családi drámákkal illetőleg bágyadtabb-életesebb romantikus mozikkal találkozhattunk, amelyekben a művészi invenció – leleményesebb fabulák, merészebb ötletek híján – a formai megoldásokban és a stiláris finomságokban volt megragadható.

A másik lány

A másik lány című román kisfilm legfőbb erénye a következetes minimalizmusában áll. Stephane Munteanu – akit egyébként, sok más direktorral együtt, vendégül látott a fesztivál, így megnyerő szerénységgel vallhatott alkotói döntéseiről a morzsányi közönségnek – két nővér családi tragédiával terhelt kapcsolatát állította fekete-fehér, morózus filmjének középpontjába, amely játékideje során túlnyomórészt zsibbadt konyhai szöszmötölést mutat aprólékosan bevilágított kompozíciókban, valószínűtlenül hosszú perceken át. A gyakorlatilag cselekménytelen film végtelenbe nyúló beállításait idővel a két nő félszavakban felizzó viszonya volna hivatott feszültséggel telíteni, ámde Munteanu filmjének főszereplője továbbra is a drámaiatlanság és az üresség marad – no meg a masszív, sűrű unalom, ami ugyanakkor néhol valóban megkapó képekben, roppant stílusfegyelemmel kerül a vászonra.

Felicitá

Szintén nagy kedvvel él hosszú, statikus snittekkel a grúz Salomé Aleksi Felicitá című művében. A szekció egyik legerősebb darabját jelentő munka a megélhetési okokból nyugatra emigrált grúz asszonyokat méltató felirattal indul, ám a publicisztikus felütés kellemetlen mellékízét hamar feloldja az abszurd alaphelyzet. Főhősünket, az Olaszországba szakadt Tamarát ugyanis csupán telefonon keresztül ismerhetjük meg: miután férje egy balesetben elhunyt, és az asszonynak hazautazni nincsen érkezése, csak a holttesthez szíjazott  mobilkészülék és némi kihangosítás segítségével tudja nyilvánosan meggyászolni urát. Az elszegényedett falu lakói (akik voltaképp egy családot alkotnak) majd’ mindahányan összegyűlnek a tetem köré, és hol egyetértőn, hol kritikusan hallgatják Tamara monológját, miközben maguk is leróják a tiszteletüket a ravatalnál – ennek során pedig Salomé Aleksinek egy válságos társadalmi helyzetről és egy mikroközösség kultúrájáról egyaránt sikerül átélhető képet rajzolnia, mindezt szikár stílusban, fanyar humorral.   

Gyapot kövek

Kevésbé harmonikus kisközösségi és családi viszonyokról tudósítottak az angolszász nyelvterületről érkező munkák. A London Film School-ban tanult Jonathan Entwistle diplomafilmje, a Gyapotkövek egy eltűnt ecstasy-csomag körüli bonyodalmakat fogalmazza 13 percbe, amelynek során magabiztos kézzel vázolja föl néhány észak-angliai tinédzser konfliktusos kapcsolatát, valamint az ellenséges külvilághoz való ellentmondásos viszonyukat. A prolik közegét panorámázó brit mozik neves hagyományába csatlakozó munkát kivált az autentikus környezetrajz és az erőteljes színészi (vagy épp civil) alakítások tüntetik ki – kár, hogy az egyre izmosodó elvárásokat térdből elkaszálja a kurtán-furcsán lezavart, elcsapott végjáték, így a műegész csupán egy nagyjátékfilm expozíciójaként értelmezhető.

A Gyapot kövek-éhez hasonlóan zordon kamaszvilágot ábrázol Rene Hernandez A talaj alant című kisfilmje, és szintén nagy mesterségbeli tudásról tanúskodva teremt atmoszférát, története azonban – melyben az iskolában és otthon egyaránt abuzált kissrác megtanul felelősséget vállalni a szomszédban lakó fogyatékosért – bővelkedik a fejfájdítóan közhelyes megoldásokban, ráadásul a film végén jócskán túlhangsúlyozott, ordítóan szimbolikus záró kép fityeg. 

Darek

A szekció fődíját ugyancsak egy családi problémákat tárgyaló munka vitte el. A Darek kiskamasz hőse hosszan készülődik apja famíliájához, hogy masszívan piás anyja helyett velük töltse el szilveszter éjjelét, ám a túlzott nekibuzdulás a közmondásban rögzített irályba vezet, és a zavartan csetlő-botló, szeretetre szomjazó srác végül egyik féltestvére súlyos, netán halálos balesetének tanúja – vagy talán okozója lesz. Az eredetiséggel vagy fordulatossággal legkevésbé sem vádolható, ám talányosan nyitott befejezésű sztorit a főszereplő szemszögéből ábrázolja a lengyel Jonas Matzow, amit főképp az érzékeny kamerakezelés és a kis mélységélességű, kontrasztos kompozíciók, no meg újfent a képességes színészek hitelesítenek. Keveset markol, ám vele messzire jut a Darek, és hasonlóan józan anyagkezelés jellemzi a belga David Lambert munkáját, az árulkodó című Élj még egy kicsit továbbot is, melynek gyújtópontjában éppúgy egy motiválatlan, tragikus esemény áll, mint a lengyel kisfilm esetében. A pékség tetőterében éldegélő huszonéves meleg pár egyik tagja ugyanis egy napfényes délelőttön holtan esik össze, amit az összeroppant pék, akárhogy is próbálkozik, képtelen elmondani az elhunyt fiába fülig szerelmes srácnak. A jócskán melodramatikus helyzetet a rendező jó ízléssel kezeli – a pék küzdelme a szavakkal pedig már-már megrendítőnek is nevezhető.

Hosszú séta az örökkévalóságba (A képek forrása: mediawavefestival.hu)