Amszterdamot csatornák, azaz grachtok hálózzak keresztül-kasul, több mint száz szigetre tagolva a várost, melyet vagy ezer híd kapcsol eggyé. A holland főváros aranykora a XVII. századra esett, amikor a kontinens kereskedelmi és pénzügyi központja lett. A korabeli útikönyvek részletesen leírják a turisták által ma is kedvelt vöröslámpás negyedet s a lányok által kínált szolgáltatásokat. A környék elbűvölő vonzereje azonban nem csak a piros lámpák fényével megvilágított, hiányos öltözetű lányokban van, hanem a furcsa szögben dőlő keskeny épületekben, a vízbe hajló fákkal szegélyezett csatornák borzongató hangulatában is.

A kíváncsi angoloknak mostanság nem kell Amszterdamig menni ezért a látványért. A Kienholz házaspár The Hoerengracht című installációja – melynek elnevezése Amszterdam legnagyobb csatornája, a Herengracht nevére emlékeztet (Herengracht = Urak csatornája, Hoerengracht = Kurvák csatornája) – részletesen bemutatja a negyed melankolikus világát.

A mű egy elsötétített teremben tekinthető meg. Sötét, koszos kis sikátorokba lépünk, ahol csupán az ablakokat övező piros fény világít. A félhomályban felderengnek a kanális mentén húzódó korlátokhoz kötött régi kerékpárok. Szűk utcákon botorkálunk befelé a negyedbe a kopott téglafalak mentén: a sarkokon rozsdásodó utcanévtáblák, az aszfalton szemét és falevelek, mindenütt a környék pusztulásának jelei. Az ajtókban cigarettázó lányok kínálkoznak fel az arra járó férfiaknak. Bekukucskálunk az ablakokon: unatkozó nők várakoznak kis szobáikban, fakó huzatú fotelekben elterpeszkedve. A szobákban piszkos radiátorok, a mosdók szifonján rongyos felmosóruhák. Az illúzió teljes, a hangulat magával ragadó. Nyekergő zene szűrődik ki, s egy elsötétített ablakon kíváncsian próbál belesni a közönség, hogy kifürkéssze, mi történik odabenn…

Egy másiknál hátrahőkölök: üres tekintetű fiatal nő néz farkasszemet velem, arcán könnyek csorognak – akárcsak az ablaküvegen is. A felületeken cseppekben gördül le ez az áttetsző anyag, amely talán Kienholzék együttérzését hivatott kiemelni. A lányok feje köré akváriumszerű üvegdobozt szereltek, felcsukható fedelük szintén a házaspár megfigyelését közvetíti, hogy a külvilág a gondolatokból kirekeszthető és a lányok belső élete és érzelmei elhatárolhatók attól, ami körülöttük történik. Sorsokról árulkodó részletek tárulnak elénk: az ablakpárkányon hamutál, óra, porosodó magazinok, olcsó csecsebecsék, fényképkeret, szájrúzs, kis porcelánkutyus. Ennek története van: „A giccses kis porcelán ebeket jeladásra használták a lányok. Ha hátukat fordították az utca felé, azt jelentette, hogy a prostituált elfoglalt, vagy nem elérhető” – meséli egy interjúban Nancy Kienholz.

Amikor nyilvánosságra került, hogy az installáció a Rembrandtok, Tizianók és Botticellik társaságába kerül, az intézményt az a vád érte, hogy népszerűségének növelése érdekében sokkolja a közönséget. Colin Wiggins kurátor azzal érvelt a mű kiállítása mellett, hogy kiemelte kapcsolatát a galéria állandó anyagát képező, XVII. századi neves holland festményekkel és hangsúlyozta, hogy a megvásárolható szerelem a korabeli képek visszatérő témája. „Bár Kienholzék nem tettek tudatos erőfeszítést, hogy a holland mesterekre utaljanak, a hasonlóság lenyűgöző” – állítja. „Hangulatában olyan ez az installáció, mintha belesétálnánk egy korabeli festménybe. Az intim terekbe való bekukucskálás szenvedélye és visszafogott fényeik is összekapcsolják a műveket. Festményeink gyakran szólnak sokkal megbotránkoztatóbb témákról is, de mivel csillogó aranykeret övezi őket, ártatlannak tűnnek, s a közönség nem veszi a fáradságot, hogy elmélkedjen rajtuk. Gondoljunk csak a bibliai jelenetre, amikor Lót leányai borral itatják apjukat, hogy elcsábítsák, s biztosítsák a család vérvonalát, Rubens A Szabin nők elrablása című festményére, vagy akár Michelangelo Léda és a hattyújára, melyet a XIX. században olyan szemérmetlennek tartottak, hogy csupán az igazgató irodájában lehetett kifüggeszteni. Azt hiszem, a Hoerengracht olyan mű, amely új megvilágításba helyezheti a galéria állandó anyagát.”

Az installáció egy előcsarnokból nyílik, ahol a holland művészek képei fogadják a belépőt, amelyek első pillantásra nyájas életképeket és kedves polgári beltereket jelenítenek meg, de alaposabban szemügyre véve kiderül, prostitúciót és szenzuális örömöket ábrázolnak. Godfried Schalcken a gyertyafényes jelenetek nagymestere. A Man Offering Gold and Coins to a Girl (Egy férfi aranyat és érméket kínál egy lánynak) című sötét kis festményén a téma világos: a mosolygó lány ágyán hever, s az előtte térdelő, esdeklő pillantású férfi tenyeréről elvesz valamit, miközben Cupido figyeli őket.

„Más műveknél a téma kevésbé nyilvánvaló, csak utalások történnek rá. De Hooch Musical Party in a Courtyard (Zenés összejövetel az udvaron) című festményén egy férfi afrodiziákumként ismert kagylót kínál egy nőnek. A nő kéreti magát, ám közben vulgáris gesztussal kést márt a poharába, hogy megkeverje italát” – mondja a kurátor. „A Hoerengracht-ban egy esőkabátba burkolózó férfi fotója is feltűnik, aki fürkésző tekintettel a sikátorok felé tart, s kísértetiesen emlékeztet engem arra a fiatal fiúra ennek a festménynek hátterében, aki egy árnyékos bejáratban állva a szomszédos épületek felé bámul.”

Az előcsarnokban film pereg arról is, hogyan készítette a házaspár az installációt. 1983-ban kezdtek hozzá, egy évtizeddel házasságkötésük után. Amikor megismerkedtek, a magányos különcnek számító Ed, aki évekig a legelképesztőbb foglalkozásokat űzte, már ismert volt a különféle talált anyagokból összeállított installációiról és konceptualista műveiről. Az elmebetegségek, abortuszok, szexkereskedelem témái foglalkoztatták, kritikusan viszonyult a modern civilizációhoz, s a társadalom szociális lelkiismeretére apellált. A 70-es évek elején ösztöndíj tette lehetővé, hogy Berlinben dolgozzon feleségével, s itt készült a Hoerengracht is. A film bemutatja, amint berlini stúdiójukban barátaik testét használják modellként, rájuk simítva a lassan szilárduló műanyagot. „Ez egy kegyes portré az amszterdami lányokról. Tolerancia, nyugalom és megértés árad belőle” – mondja Nancy Kienholz. „ A mű közvetlen kutatómunka eredménye. Éveken át jártuk a várost, fotózva a prostituáltak szobáit, s anyagot gyűjtögetve a bolhapiacokon.”

Ed Kienholz 66 évesen hunyt el 1994-ben. Szívinfarktus érte túrázás közben, egy – saját kocsmájukban – átdorbézolt éjszaka után. „Az alkotás fontosabb volt számára, mint bármi más” – mondja róla felesége. „Ez vált az életünk központjává és ez nagyszerű volt. A világ összes bolhapiacát bejártuk. Addig mászkáltunk, amíg valami különöset nem találtunk – akkor hazahoztuk és összeállítottunk belőle valamit.” Idahói otthonuk ma múzeum, ahol 103 alkotásuk található.

Bár a hivatalos becslések szerint a piroslámpás negyed 60 millió eurónyi forgalmat bonyolít évente, Amszterdam vezetősége megpróbálja megújítani a környéket. Az új törvények megváltoztatták a régi szobácskákat: a tapétákat és a szőnyegeket fehér csempére cserélték. Mára fiatal holland divattervezők butikjai, ékszerüzletek és fotósok költöznek a régi bordélyok helyére. A piros lámpák még égnek a kis szobák ablakában, de az ágyak eltűnőben vannak, és most művészek dolgoznak itt. „A prostitúció és a művészet megfér egymással, a lányok és tapasztalataik gyakran inspirálták a művészeket, például a XIX. századi Párizsban” – állítja a prostituáltak szakszervezeti képviselője.

„A Hoerengracht a múlt egy pillanatát örökíti meg, egy időszakot, amely mára eltűnőben van”- mondja Annemarie de Wildt, az Amszterdami Történelmi Múzeum kurátora, ahol márciustól lesz majd látható az alkotás. A kutyusok tehát mostanra eltűntek az ablakokból. A renovált épületek, az új és elegáns éttermek a város talán legvonzóbb részévé varázsolják az egykor sötét és kopott negyedet. Legfőbb ideje tehát megnézni Amszterdam piroslámpás negyedét Hollandiában és Angliában egyaránt.

A kiállítás 2010. február 21-ig látogatható.