A dzsungel a szerző, Keresztesi József kedvelt közegének és témájának tűnik, a Bóbita Bábszínházban is fut egy mesedarabja (Dzsungelmese, avagy Kisoroszlán keresi a sörényét). Az alternatív kísérletezéseiről méltán híres Janus Egyetemi Színházban játszott (eredetileg 2014-ben ősbemutatóként színpadra állított) Szerelmem Majomúr is több pillanatában mintha gyerekelőadás lenne. Szórakoztató, humoros és kellemes, néhol parodisztikus, de kritikai élt vagy nagy mondanivalót, különösebb üzenetet nem nagyon találhatunk benne. A rendezés (Köles Ferenc első rendezői munkája) szöveghű, a dalok (Csernák Samu Zoltán) populárisak, helyenként – a szöveggel együtt – negédesek („Álmomban ott megyek/Szikrázó nyári éjjelen/S a virágillat/Szívembe szúr”).
Csak emlékeztetőül: a majomember Edgar Rice Burroughs amerikai író találmánya 1912-ből, számos regényrész szereplője, azóta a populáris kultúra egyik ismert ikonja. Az afrikai dzsungelben nevelkedett fiút tekinthetjük egyszerű, tiszta szívű mesehősnek, kalandregény-szereplőnek, a mélyebb értelmezések legfeljebb a romlott civilizáció és az egyszerű, tiszta emberi értékek/morál ellentét állíthatják előtérbe. A legismertebb megformáló Johnny Weissmüller olipmiai bajnok úszó (1932), a Greystoke című filmben Christopher Lambert (1984), és népszerű még a Walt Disney 1999-es zenés rajzfilmje is. Ezen adaptációk felemlegetésére talán nem lenne szükség, ha az előadás nem használná annyira tudatosan a korábbi feldolgozásokat: az oroszlán egy jelenetben gumiabroncsba dugott fejjel Metro-Goldwyn-Mayer üvöltést hallat, a Disney-kompatibilis zenés betétekben pedig a dzsungel állatai vokáloznak, és hallhatjuk a híres Weissmüller-féle Tarzan-ordítást is.
Keresztesi darabjában (ami egyébként olvasható a Jelenkor 2015. júniusi számában) Tarzan már visszatért Londonba, ahol nem találja meg a boldogságot neje oldalán, a lady pedig – okokat keresve erre – felidézi kettőjük történetét. Az előadás (szellemjárás?) hat képből áll, váltakoznak az afrikai (múltbeli) és a londoni (jelen idejű) epizódok, melyeknek címét a rendező egy nagy kivetítőn mutatja meg, akárha egy fekete-fehér filmet néznénk. A fő narrátor a Lady (Sólyom Katalin), aki hol a dzsungel állataival, hol a tiszteletessel diskurál, azokban a jelenetekben pedig, ahol nem szerepel, egy bambuszroló mögé bújtatott kunyhóban ücsörög. E bambuszkunyhó egyben a Majomúr és neje londoni szobája is, decensen berendezett lak fotókkal a falon, teáskészlettel és kanapéval. A jeleneteket a világítás teszi elkülöníthetővé: a színpadnak mindig az a része kerül reflektorfénybe, ahol a történések zajlanak.
A díszlet (Fenyő Péter munkája) a hely minden adottságát kihasználja, de tulajdonképpen hagyományos konstrukció: a fa teteje egy plafon alatti keskeny játéktér, a gödör, amibe az ifjú Ladyt belelökik, mintha egy mini zenekari árok lenne. Minden csupa bambusz és pálmalevél, vannak kötelek (liánok), hogy a Majomúr mellkasát düllesztve, azokba kapaszkodva félelmetesen üvöltsön, valamint hogy bemutathassa a híres Tarzan-lengést. Az előadás kezdete előtt dzsungelzajban ül a közönség, akár egy állatkertben.
A rendezés nagyon is szövegalapú, Köles Ferenc nem mer vagy nem akar elszakadni a textustól. A poénok, aktualizáló humorelemek is előre megírtak, a Majomúr és Őladysége esküvői fogadalma például részlet az Egri csillagokból („Istenünk, Atyánk! A te templomodban vagyunk. Nem kőből rakott emberi épületben, hanem a te eged alatt, a te fáid között!”), mire kiderül, hogy a Majomúr „világéletében Gárdonyi Géza nagy rajongója volt”. A „vadlord” történetét feldolgozó filmrendező és producer – hollywoodi filmipart parodizáló – párbeszéde (Tál Achilles, Kuti Gergely) jó geg, ahogy az antropológus (Nagyezsda Szlavinszkaja) és a tévés műsorvezető jelenete is (Pásztó Renáta, Inhof László), amelyben megtárgyalják a brit főrendek új szokását, miszerint az oktatási rendszer anomáliái és hiányosságai okán gyermekeik nevelését inkább a vadon teremtményeire bízzák. Néhány ponton – mint például a bennszülött (Horváth Martin) beszámolója a Líbiából való migrációjáról – lehetne némileg bátrabb módon aktualitást adni a történet bizonyos aspektusainak, de a rendezés nem vállalkozik erre. Olyan, mintha az előadás célja kizárólag a szöveg hiteles visszaadása, közvetítése lenne.
A szerepek a szerzői instrukciónak megfelelően zömében kettőzöttek, kivéve az öreg Majomúr (Tóth András Ernő) és Őladysége (Sólyom Katalin) szerepét. Bár mind az Antropológusnak (Pásztó Renáta) és a Filmszínésznőnek (László Virág) vannak jól elkapott pillanatai, Zakariás Máté (Oroszlán/Kapitány) pedig kifejezetten karizmatikus jelenség, ám ami végig leköti a nézőt, az Sólyom Katalin monológjai, érzelmei és kétkedése (még ha a szöveg tartalma, mélysége nem is mindig kedvez a színészi játéknak), valamint Tóth András Ernő olykor megrendítő sutasága és elesettsége. Majomúr és Majomúrné kettőse olykor tud lírai, sőt tragikus hangulatot is csempészni az előadásba, hiszen az emberi tényező, ha jól értem, itt mégis csak az lenne, hogy egy asszony keresi férje boldogtalanságának az okát, egy éltes úr pedig visszavágyik oda, ahol valaha igazán boldog volt, még ha ennek az is az ára, hogy elhagyja élete szerelmét. A londoni esős napok felidézik korábbi, boldog életüket, ami minden próbálkozás dacára nem hozható vissza („Hiába rakják tele pálmafákkal meg liánokkal a stúdiójukat, Afrika nedves. Nem vadregényes, nem festői, hanem legfőképpen nedves. Nedves és forró és zöld.”) E két ember láthatóan önzetlen odaadása egymás iránt viszont nem a rendező, de nem is a szerző érdeme, hanem inkább a színészeké.
Ezen az interperszonális drámán túl az előadásnak nem nagyon van más mondandója vagy tétje, a Disney-s, musicales, bulváros jellegzetességeket nem igazán sikerül (ön)ironikusan vagy groteszk megközelítéssel megragadni, bár mintha mind a szövegben, mind a játékban és a rendezésben történnének erre irányuló próbálkozások. Egyedül az öreg Majomúr figurájában (és Tóth játékában) van valami esendő, sajnálatraméltó és vicces, ami valódi (színészi) önreflexióra és humorra vall. Más izgalom ebben a dzsungelben nem nagyon akad.