Hirdetés

KAPOSVÁR, ÚJRATÖLTVE

KaposFest 2023
2023. aug. 21.
Kétéves személyes kihagyás után örömmel látogattam el újra a némileg felfrissített designnal, de továbbra is Baráti Kristóf és Várdai István művészeti vezetésével megrendezett KaposFest Nemzetközi Zenei és Művészeti Fesztiválra. MALINA JÁNOS BESZÁMOLÓJA.

És nem csak azért, mert – immár menetrendszerűen – idén is arról keringtek hírek, hogy a rendezvény léte veszélyben forog, s lám, ha a megszokottnál rövidebb, négynapos formában is, mégiscsak megvalósult, hanem elsősorban a ránézésre is roppant ígéretes program miatt. Ami ugyan továbbra is ugyanolyan periférikusan kezel mindenfajta nem-romantikus kamarazenét, mint az eddigi fesztiválok – a megszólaltatott zeneszerzők közel 80%-a volt 19. századi; ugyanez az arány a lékai (Lockenhaus) kamarazenei fesztivál esetében például mintegy 20% –, de ez valószínűleg az én magánsóhajom csupán.

Annak viszont nagyon örültem, hogy az egész rendezvényen sokkal kevesebb volt a rögtönzés, mint régebben, talán egyetlen műsorváltozásra sem került sor – és egyáltalán, az a kissé mesterkélt lezserség és bulvárosság, amely persze sohasem tartozott a lényeghez, s a műsor és az előadók fajsúlyosságának sem felelt meg igazán, egycsapásra eltűnt, sőt, az eddig hiányzó műsorfüzet is megszületett, kifogástalanul szerkesztve, remek kivitelben. (Ha ebben a jövőben még a tételcímek is szerepelnének, akármilyen apró szedéssel, akkor kívánni sem lehetne jobbat.)

Az idei, négynapos fesztiválnak sajnos csupán az első három napján lehettem jelen. Augusztus 13-án a délelőtti nyilvános mesterkurzusokat délután filmvetítés követte: Kerényi Mihály új rövidfilmjét mutatták be, amely Ligeti korai zongoradarab-ciklusát, a Musica ricercatát rögzíti Radnóti Róza tolmácsolásában. Maga az előadás meggyőző és karakteres volt. A filmvásznon eközben az előadót és hangszerét láthattuk, sok-sok humoros, szürrealisztikus vagy meghökkentő képi trükkel gazdagítva, olyasmivel, mint egyik vagy másik játszó kéz eltűnése, a művésznő öltözékének tétel közbeni vagy tételek közötti átváltozása stb. Mindez néha elgondolkoztató és mindig szórakoztató volt, végső soron pedig jól illett Ligeti provokatív személyiségéhez.

kaposvárdai
Várdai István

Az esti nyitókoncert első száma megint csak az idei Ligeti-centenáriumra utalt: Várdai István adta elő a szólógordonkára írott Szonátát lélegzetelállító tisztasággal és egyszerűséggel, mégis felemelően és átszellemülten. Majd az idei program két meghatározó zongoristája, Würtz Klára és Enrico Pace játszott négykezest: Kurtágnak az Actus tragicus-kantáta bevezető Sonatinájából készített megrendítő négykezes verziója után egy másik átiratot adtak elő: Liszt Csárdás macabre-jának transzkripcióját. Utóbbinak nem csupán a diabolikus oldalát, féktelen, romboló szenvedélyét, de a romantikus tradíciók kereteit szétfeszítő modernségét is nagyszerűen érzékeltették. Ezután egy fiatal és briliáns spanyol klarinétos, Pablo Barragán adta elő Bartók Kontrasztok című trióját Baráti Kristóf és Würtz Klára társaságában. Játékuk egyáltalán nem a virtuozitásnak, a csillogásnak a darabban rejlő lehetőségeire épített: sokkal inkább a finom árnyalatok megkülönböztetésére, a klarinét gazdag hangszín-lehetőségeinek kiaknázására, a rejtett szépségek felszínre hozatalára. A „Pihenő” tételt például nem afféle epizódnak tekintették, hanem megmutatták, hogy nagyon is megragadó zenei tartalommal bír. A zárótétel ringatózó Più mosso szakasza számára pedig egészen különleges, varázslatos hangszínt kevertek ki – elgondolkoztató és izgalmas képet adtak a jól ismert kompozícióról.

Nagy általánosságban ugyanezt mondhatjuk el Brahms g-moll zongoranégyesének interpretációjáról is, amelyben Enrico Pace zongorázott Pusker Júlia (hegedű), Szűcs Máté (brácsa) és Bruno Philippe (cselló) partnereként. A nagyszabású nyitótétel sokféle arca és izzó szenvedélyessége egyaránt megnyilatkozott; a meglepetés erejével hatott a szokatlan, légies „scherzo-helyettesítő” tétel, és ellenállhatatlan az azt követő, ländlerbe oltott induló. Mégis a zárótétel, a cigányos rondó tüzes temperamentuma jelentette az előadás csúcspontját: ennek hajtóerejét Pace elementáris erejű zongorázása biztosította, miközben az előadás, minden „duhajsága” ellenére, maximálisan arányos és kontrollált maradt.

kaposwürtz
Würtz Klára és Enrico Pace

Enrico Pace másnap délelőtt két trió megszólaltatásban bizonyította sokoldalúságát. Az egyik Gabriel Fauré kései d-moll zongoratriójának átirata volt klarinétra, csellóra és zongorára; ebben Pablo Barragán és Bruno Philippe volt a partnere. A darabnak és az előadásnak is a záró III. tétel volt a legizgalmasabb része: a hol szeszélyes ritmikájú, hol szabadon száguldó, csillogóan virtuóz zenei anyagot összecsiszolt biztonsággal szólaltatták meg a művészek, egyszersmind igazolva a klarinétos átirat létjogosultságát. Ezt követően egy vérbeli későromantikus darab: Józef Wieniawski op. 40-es G-dúr zongoratriója szólalt meg, amelyben a klarinétos helyébe Leticia Moreno spanyol-perui hegedűművésznő lépett. A híresebb Henryk Wieniawski zongorista-zeneszerző öccsének szinte ismeretlen darabja ihletett és expresszív kompozíciónak bizonyult; Moreno pedig ragyogó hegedűsnek, aki mind a bensőséges lassú tételt, mind a schumanni szenvedélytől hevített scherzót, nem utolsó sorban pedig a rendkívül komplex és igényes zárótételt is szuggesztíven és meggyőzően szólaltatta meg – mármint ezúttal is imponáló összeszokottsággal zenélő partnerei társaságában.

Ezen a napon még egy kora délutáni kamarahangversenyre is sor került: Tóth-Vajna Zsombor és énekes partnere, Krajnyák Dalma egy Purcell-dalcsokrot nyújtottak át a közönségnek. Krajnyák szép, kulturált és kiegyenlített alt-hanganyaga csak a biztos alapja volt ennek a remek kis koncertnek, amelynek során – egy rövid csembalószólótól eltekintve – mindvégig az ő érzékeny, a szöveget jól értő és változatos, finom zenei eszközökkel értelmező, humorban és színészi kifejezésben sem szűkölködő előadásában gyönyörködhettünk; no meg tökéletes angol kiejtésében. A műsort összeállító és az egyes számokat dicséretes tömörséggel ismertető Tóth-Vajna Zsombor ideális kísérőnek bizonyult, bár kisméretű hangszere mellett elkelt volna egy cselló vagy gamba a basszus megerősítésére.

Az esti hangversenyen a Várdai István művészeti vezetésével működő Liszt Ferenc Kamarazenekar lépett fel, korántsem közhelyes programmal. A koncert egy Ligeti Györgynek szóló újabb tiszteletadással, a Ramifications című darabbal kezdődött, ezt pedig egy második, ugyancsak kétfelé osztott együttesre komponált mű, Arvo Pärt Fratres című kompozíciója követte. Ezek a „kortárs” zeneművek ma már két generációnyi távolságra vannak tőlünk; azt azonban tanulságos volt megfigyelni, hogy a két jelentékeny szerző milyen gyökeresen különböző megközelítést képvisel, valamint azt, hogy a céltudatosan és fokozottan disszonáns Ligeti-mű és a hozzá képest az eufóniára, „jó hangzásra” építő Pärt-darab miként igényli ugyanazt a maximális koncentrációt és nüanszok iránti érzékenységet az előadók részéről, s hogyan valósul meg mindez Várdai vezetése alatt.

kaposbaráti
Baráti Kristóf (Fotók: Mohai Balázs – KaposFest)

Az est nagy élménye azonban Bach E-dúr hegedűversenye volt Baráti Kristóf szólójával és vezetésével. Azt hihetnénk, hogy a barokk hangszeres zene eme slágerdarabja nem szolgálhat sok meglepetéssel a hallgató számára. Baráti Kristóf azonban – szokása szerint – ezt a tévhitet is cáfolta a Liszt Ferenc Kamarazenekar egyenrangú közreműködésével. Élő, lélegző zenélés tanúi voltunk már az első tételben is, lélegzetvisszafojtva figyelt átmenetekkel, a karakterek és a fontos zenei pillanatok finom kiemelésével, új meg új zenei impulzusokkal. A lassú tétel azonban a zenei szövet egyszerűsége ellenére különleges élményt jelentett: a varázslatos, a tétel középrészében különösen átszellemültté váló piano zenekari hangzás, a fölötte lebegő, testetlen, szinte angyali hegedűszólam különös aurát kölcsönzött a sokszor hallott tételnek. S a mindhárom tételre igaz, hogy Barátiék semmit sem bíztak a rutinra: előadásukban mintha a szemünk előtt született volna meg a darab. Végül, a szünet után, kifejezetten nagy fába vágták a fejszéjüket George Enescu monumentális ifjúkori Oktettjének műsorra tűzésével. Jómagam nem vagyok nagy barátja a vonós kamarazenei művek vonós kamarazenekarral való előadásának, hiszen egy több játékos által játszott szólam sohasem szólaltatható meg azzal az individuális érzékenységgel, amellyel egy szólista rendelkezhet. Enescu bámulatosan ambiciózus, ihletett és gondolatgazdag kompozíciója azonban éppen olyanfajta zene, amely sűrű szövésmódja és alapvetően homofón jellege révén talán még nyer is valamit a hangzás testességében, az akcentusok és a disszonanciák erejében. A Tfirst Péter vezette Liszt Ferenc Kamarazenekar (a művészeti vezető, Várdai István itt az egyik csellószólam tagjaként vett részt az előadásban) pedig olyan világos formálással, olyan emocionális erővel játszott, ami bármely szólójátékosokból álló együttesnek is becsületére vált volna.

A fesztivál harmadik napján, augusztus 15-én a délelőtti koncert – papírforma szerint – könnyedebb, divertimento-szerűbb műveket tartalmazott: Mozart bájos D-dúr fuvolanégyesét, Bartók hegedűre és zongorára írt, nagyrészt román népi tánczenét feldolgozó I. rapszódiáját és megint csak Mozarttól a kései, sírnivalóan érzelmes A-dúr klarinétkvintettet. Ám a művek könnyebb fajsúlya ellenére mindhárom esetben kénytelenek voltunk a zenére feszült figyelemmel odafigyelni. A fuvolakvartett esetében elsősorban Karl-Heinz Schütz kristályosan tiszta fuvolahangja és játékának megragadó finomsága és eleganciája miatt. A Bartók-rapszódiának különösen az első tételében ragadta meg Baráti Kristóf a hallgatót a népi dallamanyag rögtönzés-ízű, végtelenül szabad kibontásával, a karakterek rendkívül kifejező differenciálásával. A gyors tételben pedig nem volt hiány a humoros és dévaj gesztusokban. A zongoraszólamot játszó Magyar Valentin és Baráti nagyszerűen megértette egymást, s a fiatal pianista a hegedűst hajlékonyságban, rögtönző kedvben is követni tudta, bár játéka valamelyest mégiscsak sápadtnak hatott a Barátié mellett. Nagyon is lehetségesnek érzem azonban, hogy ha folytatják a közös kamarazenélést, akkor Magyar Valentin előbb-utóbb felszabadultságban, kirobbanó erőben is megközelíti majd partnerét.

A Mozart-klarinétötös azután az idei fesztivál (általam hallott részének) egyik legragyogóbb pillanatának bizonyult. Pablo Barragán partnere itt Baráti Kristóf, Abouzahra Amira (hegedű), Szűcs Máté és Bruno Philippe volt. A kvintett nagy veszélye az, hogy olyan mérhetetlenül „szép” zene, ami arra csábíthatja az előadót, hogy hagyja magát elringatni a „szépség” hullámain. Nem úgy azonban ezen az estén, amikor nem adódott jelentéktelen pillanat, nem lehettünk tanúi passzív tovasodródásnak. Bizonyára fontos szerepet játszott ebben Barragán és Baráti hasonló előadói attitűdje: a makulátlan perfekció igénye, a zene minden apró mozzanatának élővé, jelentőséggel bíró eseménnyé tételével kombinálva. Barragán klariétozásában megvan ugyanaz az éteri tisztaság, ami Schütz fuvolázásában; tökéletesen birtokolja hangszerének egyedülálló képességét végtelennek tűnő dallamvonalak megrajzolására, mennyeien puha és gömbölyű pianissimók odalehelésére, miközben – ahogy   a menüettben vagy a zárótételben hallottuk – a humor és az izgalom, a mozgás rugalmassága is elidegeníthetetlen sajátja. Mindez együtt a műnek – kellemessége mellett – ritkán hallható nemességet, emelkedettséget kölcsönzött.

Az esti koncert ugyancsak nagyon szép pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget, ámbátor ezúttal talán túllőtt a célon valamelyest. Két és fél órás időtartamánál persze hosszabb hangversenyeknek is voltunk már tanúi Kaposváron, nem is egyszer, de az előadott négy – egyenként is súlyos vagy terjedelmes – darabot így sem volt könnyű befogadnia a közönségnek. Szerepet játszott ebben az is, hogy a program súlypontjában nem állt olyan nagyszabású remekmű, amelynek meghallgatása minden erőfeszítésért kárpótolt volna. A műsor Benjamin Britten C-dúr csellószonátájával indult Várdai István és Würtz Klára briliáns tolmácsolásában. A derűsnek éppen nem mondható, de kifejezetten izgalmas és eredeti darab után Schumann 2., d-moll hegedűszonátája csendült fel, ismét a Baráti–Magyar kamarapáros előadásában, meggyőző expresszivitással és magasrendű együttmuzsikálással. Ezt követően a szünet után Dvořák „Dumky” triója már pontosan elérte volna a közönség komfortérzetének határát, előtte azonban még Schubert „Trockne Blumen” variációit is eljátszotta Karl-Heinrich Schütz Würtz Klára partnereként. Schubertnek ez a ritka kivételképpen a hideg csillogásra építő műve jobb helyen lett volna egy matinékoncert két darabjának egyikeként; itt azonban Schütz újra csak imponálóan tökéletes játéka ellenére kissé terhesnek hatott már a fizikailag egyre inkább átforrósodó teremben. Így azután a Dvořák-triót, amelyben Jack Liebeck hegedült, Várdai István csellózott és Suzana Bartal zongorázott, kissé már elcsigázottan hallgattuk. Pedig kár volt érte, mert a nem éppen szűkszavú, de rendhagyó jellegű, s a szerző szigorú alapkarakteréhez mérten kifejezetten bájos és színes, sőt nem egyszer felszabadult és humoros triót nagy kedvvel, odafigyeléssel és meggyőzően adta elő a három művész. Egyszer pihentebben is szívesen meghallgatnám velük.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek