Annie Baker amerikai drámaíró John című darabját 2015-ben mutatták be egy New York-i off-broadway színházban, a Signature Theatre-ben. A kritika akkor úgy ítélte meg, hogy a John a hiperrealista érdeklődésű író új, kísérleti műve, amibe finoman átszűrve beengedi a misztikumot. A Guardian kritikusa szerint a 2015-ös bemutatóban ez kevésbé jól sikerült megoldásokhoz vezet, és inkább a szereplők közötti bonyolult viszonyok azok, amikben igazán kiteljesedik az előadás. A Budaörsi Latinovits Színházban Máté Gábor rendezésében került sor a magyarországi bemutatóra, ami mintha épp a misztikum irányába tett volna izgalmas lépéseket, végül azonban megrekedt a két világ között.
A történet középpontjában Jenny és Elias áll, fiatal pár, akik Gettysburgbe érkeznek, hogy a férfi szenvedélyét követve bejárják az amerikai polgárháborúban sorsfordító szerepű csata helyszínét, amely egyhamar saját kapcsolatuk szempontjából is fontos csatatérré válik. Egy ódivatú csecsebecsékkel telezsúfolt panzióban szállnak meg, amely Sokorai Attila és Radetzky Anna munkájának hála az utolsó angyalkaszoborig tökéletesen végiggondolt és hihető. A házigazda, Mertis, egy joviális, mégis kissé titokzatoskodó idősebb nő, akihez időről időre látogatóba jön barátnője, a vak Genevieve. Utóbbi az, aki mozgásba hozza az előadásban a misztikus szálat. Említésre kerül még George, Mertis férje – ő szintén a házban él, de nem látjuk, feltehetően halálos beteg, és John, Genevieve volt férje, illetve Jenny szeretője.
A két nő sokban hasonlít egymásra. Mindketten érzékenyek a nem látható dolgokra, hallják, mit gondolnak róluk más emberek és a tárgyak, valós szorongást kelt bennük az, hogy egy játékbaba esetleg haragudhat rájuk. Emellett mindkettőjük életében fontos szereplő egy bizonyos John: így hívják Genevieve exférjét, aki a nő szerint éveken át megszállta az elméjét és belülről terrorizálta, valamint az egész világát az uralmába hajtotta. De ez a neve annak a férfinak is, akivel Jenny megcsalta Elias-t. A két fiatal viszonya emiatt romlott meg: Jenny azt érzi, hogy a férfi nem szereti, ezért menekült Johnhoz, Elias pedig nem tud megbízni a nőben, és azt gyanítja, hogy titokban gyűlöli őt. Mertis mindig középen áll: hol a két fiatal viharos kapcsolatában képviselné a nyugalom és a józan ész hangját, hol pedig Genevieve miszticizmusát ellenpontozza, bár saját bevallása szerint maga is neoplatonista.
Bánsági Ildikó
A budaörsi előadásban ez a rendszer nem működik igazán olajozottan. Hartai Petra Jennyje a kezdetektől fogva túl egzaltált, ez pedig számos fontos pillanatát megfosztja valódi jelentőségétől: amikor elmondja Mertisnek alig egy nap ismeretség után Elias egyik legtraumatikusabb emlékét, vagy amikor összevesznek és a férfi ráüvölt, majd szeretkezni próbálnak, de az aktus Elias depressziója miatt meghiúsul, inkább groteszk és komikus, semmint tragikus vagy szomorú. Mertis Takács Katalin előadásában jóságos, egyúttal a kezdetektől fogva van benne valami nyugtalanító az erős Psycho-s párhuzamok és pár elejtett gesztus miatt, azonban hiába várjuk, nem lesz több egy kedves fogadósnál. Az utolsó jelenetben feltárul szerelme George-dzsal, és bár ez egy nagyon jól eltalált monológ, mégsem illeszkedik a szereplő által addig bejárt ívbe. Böröndi Bence hol kisfiúsan sértődékeny, hol agresszív Eliast mutat nekünk, amit csak erősít a Zeke Edit jelmeztervező által ráadott rongyos térdzokni, és bár alapvetően izgalmas megjelenítése ez egy gyerekként traumatizált felnőttnek, mintha kissé a nevetségesség felé tolná a szereplőt, ami miatt Jenny és Elias kapcsolatának széthullása nem lényegül igazi tragédiává, sőt, helyenként kimondottan kisszerű marad.
A legjobban Bánsági Ildikó Genevieve-je működik. Az ő érkezése egyértelműen kijelöli Jenny és Mertis pozícióját is, hármuk jelenete az előadás egyértelmű tetőpontja. Az a körülbelül negyed óra, ami innentől az első felvonás végéig eltelik, egészen izgalmas várakozásokat ébreszt a nézőben, amelyekkel azonban a második felvonás nem halad tovább.
Genevieve beszél először Johnról, az exférjéről, és hogy válásuk után meg volt róla győződve, hogy John uralja az egész világot, hogy volt egy csata John és Isten között és John nyert. Ekkor derül ki, hogy Jenny életében is van egy John, hogy “mindenkinek van egy Johnja”. A John az angol nyelvben egyfajta általános alany, a beazonosítatlan holttesteket például John Doe-nak nevezik, így John voltaképp “senki és mindenki”. Genevieve monológjában, melyet közvetlenül a nézőkhöz intéz, arról beszél, hogy amíg John “megszállta”, megtapasztalta az unus mundust, azaz a teremtett világgal, annak minden élő és élettelen lakójával való egységet, majd miután megvakult, újra magára maradt a testében. Az előadás legemlékezetesebb hat percében elmeséli, hogy hat lépésben őrült meg, ami a számmisztikában Vénusz és a nőiség száma.
Böröndi Bence, Hartai Petra. A fotók forrása: Budaörsi Latinovits Színház
A három nő beszélgetése és különösen Bánsági Ildikó játéka erősen emlékeztet a Twin Peaks metaforikus, gyakran komikumba hajlóan homályos hangvételére, olyan sorokkal, mint “nem vagyok egyedül az egyedüllétben” (Cicerótól származik: nunquam minus solus quam cum solus) vagy hogy “örvény örvényt hív elő” (42. zsoltár). Ezen a ponton a nézőben felébred a gyanú, hogy talán a kezdeti megbicsaklások, Jenny és Elias érezhetően tragikusnak szánt, de mégis nevetséges csatározása, a Mertis derültségébe vegyülő, leheletnyi hátborzongás nem mind ebbe az egyszerre vérkomolyan és teljesen ironikusan is érthető epizódba mutatott-e?
Egy hasonlóan misztikum és tiszta őrület határán táncoló második felvonás igazán erős lezárást adhatott volna a Bánsági-féle Genevieve által ennyire izgalmasan felkavart viszonyrendszernek, azonban ez részben maga a szöveg, részben a rendezés miatt nem történik meg. A zárlat újra a fiatalokra fókuszál, kettejük viszonya azonban ebben az előadásban nem annyira mély, hogy igazán érdekes legyen.
Németh Nikolett fordító és dramaturg kaphatott volna nagyobb szabadságot az alapanyag hajlításához. Rengeteg izgalmas motívumot és viszonyt kínál ugyanis Annie Baker szövege anélkül, hogy kibontaná őket. Az embernek az az érzése, hogy a szerző csak bosszút akarhatott állni John nevű volt szerelmén ezzel a drámával, olyannyira erősek, de kidolgozatlanok az egyes témák. Pedig nagyon sok összefüggést ki lehetne még bontani: Mertis a fogyókúrájához terhességi hormont juttat be a szervezetébe, Jenny pedig az előadás alatt menstruál és olyan erős fájdalmai vannak, mintha “megszülné a saját méhét”. A panzióban kísértő szellemek és a Mertis szerint olykor furcsán viselkedő szobák, amik csak említés szintjén alig párszor kerülnek elő. Elias rettegése a madaraktól és Mertis madárimádatának ellentéte (vesd össze: Twin Peaks-beli baglyok), vagy az érzés, hogy valaki mindig figyel, ami kötelező rémtörténeti elem mellett akár a színházi helyzetre utaló reflexió is lehetne, hasonlóan, a Twin Peaks-hez, ami egyszerre thriller és annak kifordítása. Ilyen izgalmas szál még, hogy Elias (vezetékneve Hoffmann, akár a misztikus romantikus íróé) zsidó, és a Genevieve (vezetékneve Marduk, babiloni istenség) által leírt jelenség, hogy egy volt férj vagy szerető szelleme megszáll egy nőt és kínozza a zsidó mitológiában fontos szerephez jut. Az ilyen ártó szellemet dybukknak hívják, An-sky írt róla drámát, amit hazánkban Szauer Lilla rendezett meg emlékezetesen.
Összességében a John első felvonása rendkívül izgalmasan építkezik egy tartalmas és felszabadító zárlattal útjára engedve a nézőt. Aki pedig úgy érzi, hogy a fejében mások gondolatait hallja, annak biztosan ajánlott elrágódnia azon, hogy mit jelent: örvény örvényt hív elő.