Talán a neves színpadi és filmforgatókönyv-szerzőként aposztrofált Jean-Claude Carrière-nek és a világhírű tudós regényíróként (el)ismert Umberto Ecónak nem is ez volt a célja. „A könyv nem hal meg soha”, hangzik a kötet – a két jó barát autentikus, tehát végtelenül elfogult hozzáállását tükröző – markáns nyitánya, más kérdés, hogy ennek az eltökéltségnek vagy megalapozott nyugalom, vagy leplezett aggodalom a forrása. Akárhogy is, amíg Lévi-Strauss – eleveníti fel Carrière – egy tervezett beszélgetőkönyv kapcsán „nagyon barátságosan elhárította a felkérést, mondván: Nem akarom még egyszer elmondani, amit már jobban elmondtam másutt” (48.o.), addig Carrière és Eco mégiscsak el akarja mondani. Hogy aztán az újdonsült partner volt rugalmasabb vagy a téma jelentékenyebb, nem tudni, mindenesetre az elkészült kötet így is, úgy is gesztus értékű.
A szerzőpáros – vélt vagy valós félelmének köszönhetően – a könyv ellentmondásos, mégis kikezdhetetlennek tűnő kultuszát állítja piedesztálra: egyfelől saját médiumára figyelve az olvasás aktusának himnuszát fogalmazza meg, másfelől történetiségén keresztül egy szakrális tárgy profanizálását hajtja végre. Ha tehát Carrière és Eco szemléletének, illetve a nyomtatott és digitális írásbeliség jellegének alapvető ismérve az ambivalencia, akkor szükségszerűen kétpólusú a Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől is.Persze a cím (egyáltalán: a borító) és főként a hátszöveg problémafelvetése elsősorban a könyv lehetséges jövőjének megvitatását vetíti előre, de a beszélgetés koordinátora, Jean-Philippe de Tonnac rögtön az általa írt előszóban visszakozni kényszerül: „A Jean-Claude Carrière és Umberto Eco közötti eszmecsere célja nem az volt, hogy megvitassák az elektronikus könyv széles körű elterjedése által gerjesztett (vagy nem gerjesztett) változásokat és ellentmondásokat.” (6.o.) A könyv egész egyszerűen olyan, mint a kerék: nem lehet tökéletesíteni.
Nem kérdés továbbá, hogy a képernyőn lehetetlen huzamosabb ideig olvasni, ahogyan az sem, hogy egy kisebb könyvtár zsebben hordozásának megvannak a maga praktikus előnyei, jóllehet az olvasás metódusa ebben az esetben – szemben a hipertextualitással – lényegét tekintve nem változik. Sőt: vajon mi a különbség az ókori volumenek szétterítése és az elektronikus felület görgetése között – túl azon, hogy az utóbbihoz nincs feltétlenül szükség rabszolgákra? „Ha megjelenítünk egy szöveget a képernyőn, vajon nem a volumenek, a tekercsek egykori olvasóinak szokásához térünk-e vissza?” (109.o.) Az olvasás irányultságának – horizontálisról vertikálissá – változása nem tűnik drámai különbségnek.
Egyáltalán: nincs új a nap alatt. A tartós – de legalábbis annak szánt – hordozók, emlékszik vissza Carrière, az archiválás problémájára kínáltak végső megoldást, de a tiszavirág életű CD nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ennek ellenére, ismeri el Eco, tűzvész esetén mindenekelőtt a 250 gigás külső winchesterét mentené ki, rajta az összes írásával, és csak utána valamelyik kedves, régi könyvét. Csakhogy az adathordozók elavulnak, ezért az ember arra kényszerül, hogy újjászervezze adattárolási módszerét, sőt gondolkodásmódját is. Carrière, szokásához híven, filmes példával illusztrál: a XX. század eleji mozikban „még egy »explicador« működött, aki hosszú pálcával mutogatta el, mi történik a vásznon” (46.o.), Ecót pedig annak ellenére veri péppé hétéves unokája kedvenc számítógépes játékában, hogy Umberto nagypapa szabadidejében szívesen öldökli „a különféle intergalaktikus háborúkban az űrből jött szörnyeket”. „Vannak a tudásnak olyan területei, ahol lehetetlen hosszan lépést tartani az új fejleményekkel” – vallják a beszélgetőtársak (47.o.).
 Umberto Eco |
Másként hagyományozódnak az ismeretek, hiszen manapság a gyerekek tanítják szüleiket a számítógép használatára (kérdés, vajon az ő gyermekeik mit tanítanak majd nekik), az internetről hierarchia és válogatás nélkül zúdul az információ, de – újabb paradoxon – hiába fejlődtek a kommunikációs eszközök, ha ma egy tudós a saját szakterületét sem képes áttekinteni. A legnagyobb probléma ezzel az, mondja Eco, hogy Galilei forradalma csak Ptolemaiosz tévedésén keresztül érthető meg. Vagyis, ha az internet „arra ítél minket, hogy ne a kultúra, hanem tulajdon kútfejünk alapján végezzük a szűrést, azt kockáztatjuk, hogy immár hatmilliárdra növekszik az enciklopédiák száma, ami felszámol minden közös alapot” (79.o.).
Carrière és Eco igyekszik lépést tartani a korral, tiltakozásuk, a modernitásra vonatkozó szkepszisük sem abból fakad, hogy bármelyikük a múlt porlepte könyvespolcán rekedt volna, sokkal inkább abból a felismerésből, hogy ami egyszer működött, arra biztosan lehet támaszkodni. A két bibliofil tehát hagyja, hogy magával sodorja a Gutenberg-galaxis, a digitális forradalom félvállról vétele azonban nem jelenti azt, hogy a könyvet ne fenyegetné valós veszély – még akkor is, ha előre helyett hátrafelé tekintve egészen más megvilágításba kerül az írásbeliség problematikája.
Máig fellelhető ősnyomtatványokról kezdenek beszélni, egy fiktív, kilencvenöt éves, beteg hölgy tulajdonában lévő, eddig ismeretlen Gutenberg-bibliáról, egy valódi, régen elveszettnek hitt, kötéstáblából előkerült, XIII. századi kézirat eredeti példányáról, vagy éppen a francia forradalom párizsi eseményeit közvetlenül, naprakészen követő kiadásról, amit Restif de la Bretonne maga nyomtatott reggelente egy pincében, és „minthogy ezekben a zavaros időkben nem sikerül papírhoz jutnia, sétái alatt összegyűjti a plakátokat, amelyeket otthon kifőz, és igen rossz minőségű papírt gyárt belőlük” (39-40.o.). Hát ezért e lom, és ezért ment a könyvek által elébb a világ.
 Jean-Claude Carrière |
Mintha csak erre, a könyv viszontagságos történetére, valamint az írás szabadságának, önkényességének közösségformáló erejére játszana rá a borító, hiszen a kaotikus betűtípussal és betűmérettel szedett cím a könyv gerincén is túllógva egészen a hátszövegig terpeszkedik azért, hogy még az olvasás megkezdése előtt, mintegy felerősítve a paratextust, odavezesse a tekintetet – mégis, mikor lennének képesek erre a züllésre a képernyőn megjelenő, fegyelmezett rendben sorakozó hangyák? Jóllehet a lehengerlő borítóhoz képest a papír – az Európa Könyvkiadó Diákkönyvtár sorozatát idéző – minősége már hagy némi kívánnivalót maga után, de lehet, hogy a megjelentetést ezúttal nem a gazdaságosság szempontja határozta meg, hanem a párizsi ad hoc nyomdász ihlette praktikum. Ki tudja, talán éppen emiatt fog egyszer sokat érni a gyűjtők számára ez a poszt-inkunábulum.
Természetesen ennek a fogalomnak a kilétére is fény derül a kötetben (ti. arra, hogy miért találták fel az antikváriusok a „poszt-inkunábulum” teljességgel abszurd fogalmát), de szó esik Carrière eklektikus és Eco tematikus könyvtáráról, valamint a gyűjtés nehézségeiről és öncélúságáról is. A Ne remélje… olykor a filológusok számára is csemegeként szolgálhat, máskor pedig – a tudományos-ismeretterjesztő tévécsatornákat megszégyenítő módon – arról rántja le a leplet, hogy mi köze van egymáshoz Carrière úr fényképének, a klitorisznak, néhány méretes bogárnak és A nap szépe című filmnek, vagy felfedi a biliárdposztó, a denevérürülék, a férgek, az ősnyomtatványok, a gázkamra és/vagy ébresztőóra közötti szoros összefüggést.
A beszélgetés (fordította: Sajó Tamás) magázása a kötet végére sem oldódik tegezéssé, de nincs is rá szükség: távolságtartás helyett a tisztelet és a bensőségesség érzetének egészséges kettőssége hatja át a könyv atmoszféráját. A társalgást vezető de Tonnac igyekszik kordában tartani a dialógusokat, hogy ne fajuljanak monológként hömpölygő ars poeticákká, és bár nem alakul ki feszes, szintézisre törekvő beszélgetés, hiszen Carrière és Eco is mondja a magáét, a jótékony sztorizgatás közepette a történetek mégis lényegi párbeszédet folytatva, magától értetődően tartanak a konszenzus felé.
Paradox, de amiben Carrière és Eco – a lelke mélyén – leginkább egyetért, az az, hogy ha jönnie kell az e-booknak, hát hadd jöjjön. Persze nem azért, hogy megszabaduljanak a könyvektől, épp ellenkezőleg: az eddigi könyvtermés hozzáférhető részének elolvasása is több mint emberpróbáló feladat. De legalább a könyv újbóli reneszánszáig felzárkózhatunk egy kicsit.