A Színházi Olimpia nevű kolosszus ormótlan, dirib-darabokból összefércelt testének bizonyos tagjait sikerült azért rendesen meg- és átmozgatni: a Budapest Bábszínház optimistán egyes sorszámmal ellátott Abstract Budapesti Nemzetközi Kortárs Bábfesztiválja például egyértelműen a folytatásra érdemes kezdeményezések közül való. (Ahogy a vidéki bábszínházak is leckét adnak a nagyoknak fenntarthatóságból és mobilitásból, amikor regionálisan kalákában utaztatnak körbe olimpiás előadásokat, növelve a láthatóságot és az elérést, takarékoskodva üzemanyaggal, energiával, logisztikával.)

Az Abstract előadásainak sokfélesége üdítően megnyugtató volt: a legkülönbözőbb technikákat a bábosok mindig családias közegében tanulmányozhattuk két héten át, ráadásul – és szerintem ebben is különbözik a „bábos” olimpia a normáltól – az itt bemutatott produkcióknak alighanem lesz is hatása a minden nehézség ellenére érthetetlenül jó színvonalon teljesítő hazai bábművészetre.

Jelenetek az előadásból

Janni Younge várva várt Hamletje is szép stúdium, több értelemben is az: a nagyszabású produkció magán visel a világ (címről) legismertebb és tán legtöbbet játszott drámájának színrevitelekor felmerülő problémák közül számosat. Nem szeretek, nem tudok tőmondatokban mérleget vonni egy előadásról, az okos és látványos részmegoldások ellenére itt mégis azt hiszem, hogy végül Shakespeare győzött.

Janni Younge nevével a jó memóriával megáldott hazai néző már többször is talákozhatott. Ő az a dél-afrikai all-round, de leginkább bábra szakosodott művész, aki William Kentridge emblematikus Übü-bemutatóját tizenpár évvel az 1997-es premier után újraélesztette, és mi ezt láthattuk a Trafóban, a szintén a Handspring Puppet Company-vel (újra el)készült Woyzeck után kisvártatva. Younge-nak volt köze a Handspring széles e világot beporoszkáló War Horse-ának elképesztő lóbábjaihoz, annak meg kifejezetten örülhetünk, hogy a budapesti Recirquel Solus Amor című produkciójában ő tervezte a magányos jegesmedvét és törékeny medvebocsát, meg a mozgásaikat is.

Hamletje egészen friss, 2022-es munka, azóta száll egyik kontinensről a másikra, nagyszerű, hogy Európában először (!) Budapesten is tiszteletét tette. A darabbal kapcsolatban régi, de sajnos igaz közhely: nincs egy Hamlet, csak Hamletek vannak, magyarán mindenki azt a szálat húzza ki és gombolyítja fel a parttalan szövetből, amelyikhez kedve, akarata, tehetsége van. Láttunk már Hamletet bábtársaságban, nem is egyszer – csak itthonról ld. pár éve Ivanics Tamás kecskeméti kamaszprojektjét, vagy a már megszűnt k2 Színház bábos nevelési előadását. Mit tesz hozzá a báb a sztorihoz, mivel tud többet, mit emel ki és mit húz alá, és egyáltalán: mi végre ez az egész a bábokkal? – ez itt a kérdés.

Fotók: Alan Eason. A képek forrása: Budapest Bábszínház

Younge produkciójában ihletett pillanatok formájában kapunk válaszfélét a fentiekre, miközben a lényeg – és ezt angolszász színházi sajátosságként könyvelem el – mégis csak a szó, szó, szó marad. A hét bábszínész igazán odaadóan és meggyőzően mondja, szavalja, deklamálja a veretes szöveget: mintha a játszók az előadás bő két órája alatt újra és újra harsogva harapnának nagyot egy csillogóra fényesített almába. Bíznak a textusban, attól tartok, túlságosan is: kifejezetten jót tenne az előadásnak a szavak mögé rejtőző bábok előtérbe tolása.

Pontosítok: a kézhez szoktatott, szellemtestű, míves arcú bábok végig ott vannak, nagyon is elöl, de viszonyuk a szöveggel problémás. Vagyis épphogy többnyire problémátlan, mivel nem tevődnek fel alapkérdések, nem mindig születik termékeny párbeszéd köztük és az elhangzott mondatok között. A sztorit elmesélik, igen, tulajdonképpen hiánytalanul, de éppen a Hamlet esetében ez (még) nem tekinthető erénynek.

A Younge tervezte bábalakok viszont igen izgalmasak, változatos és összetett játékokra adnak lehetőséget – már amikor az alkotók az obligát történetmeséléstől el mernek/tudnak rugaszkodni. Van abban valami időtlen és kortalan, ahogy a barázdált, markáns arcvonásokkal rendelkező, a színészek fölött és körül lebegő, baltával faragott bábfejeket órákon át figyeljük. Embernagyságúnál két árnyalattal nagyobb, testetlen fejek ezek: testük illékony, mégis hangsúlyos matériájú, szaggatott-szétfoszló gyolcs, fényt, füstöt áteresztő zsákvászon, a véletlennek tetsző szakadásokról pedig gyorsan kiderül, hogy a mozgatók munkáját szolgáló praktikus nyílások.

A Hamlet persze mint kísértetsztori is olvasható, de itt nem ez történik: a szakszerűen röptetett bábok inkább a Hamlet mint kanonizált szövegmonstrum státuszát, annak távoliságát, mégis hozzáférhető mivoltát hangsúlyozták. A drapp vászonruhás emberek egy léptékkel kisebbek lévén az általuk mozgatott báboknál, mintha végig valamiféle archaikus tisztelettel, hódolattal néznék a tőlük-velük útra induló bábokat. Lehet, hogy túlgondolom, de a Hamletben hangsúlyos metaszínházi vonulat mintha így lenne jelen – az évtizedek (századok?) óta egy padláson vagy raktárban porosodó súlyos fejek és lenge testek végre értő kezekbe kerültek, akik élnek a lehetőséggel, és eljátsszák a Hamlet című drámát…

Younge több nyilatkozatban elmondta: ez a Hamlet a dán herceg bensőjét őrlő konfliktusokra fókuszál, nem annyira a politikára, a hatalom öröklésére, a belső problémákat tetéző külső ellenség közelségére, de hasonlóképp háttérbe szorul az adekvát, sokszor használatos krimiszál is. Emlékezetes, a bábbal mint színházi nyelvvel kompatibilis megoldás, ahogy a határponthoz érkező, integritását elveszítő hamleti személyiség a szemünk előtt bomlik meg/szét: Hamlet önmarcangoló tépelődését két mozgató jeleníti meg. Mongi Mtombeni és Siyamthanda Sinani szóban, képben, mozdulatban egymással perelő, kiegyezni nem tudó ének. A megoldás visszatér: a megroppant Ophelia két bábosa kórusban beszél egymással, így jelenítve meg a lélek végzetes elváltozását.

Felvillanyozó később is, ahogy báb és ember, test és lélek kommunikálni kezd egymással; a színészek kilépnek a báb mögül, és pusztán ettől a szövegben fogalmazott kételyeknek, kérdéseknek máris súlya lesz. A megoldás olykor humorra is lehetőséget ad: a fontoskodó Polonius egyszerűen felkapja Ophelia bábját és elviszi magával – kell-e ezek után szót fecsérelni az apa-lány viszony minéműségére?

A szellem mindenkori megjelenítése, a természetfölötti színpadra idézése hasonlóképp problémás pontja minden Hamlet-előadásnak. Younge-ék ötlete tökéletesen működik: az öreg király tekintélyt parancsoló szellemét előbb három, majd négy, öt, végül hat mozgató kezeli. A darabokra hulló királyi test, a sokfejű mesebeli sárkányt is idéző alak szinte ellepi az egész színpadot, hogy aztán a gyilkosság pillanatában az ifjú Hamlet előbújjon saját bábja mögül, megadva a szégyenteljes aktusnak a neki kijáró jelentőséget.

A halált szintén konzekvens szépséggel, kézenfekvő módon ábrázolja az előadás: a bábok kikerülnek a mozgatók kezeiből, szelíden elterülnek a földön. Lett volna még ebben lehetőség, de most: vége a játéknak.

Az előadás adatlapja a Budapest Bábszínház honlapján itt található.