„Apa, ez sokkal jobb volt, mint gondoltam. Teljesen élvezhető!” – hangzott egy tippre tízéves srác rögtönzött minikritikája a moziteremből kifelé jövet. A hangjában bujkáló őszinte megdöbbenés sokat elárul arról, meddig sikerült leküzdenie magát az elmúlt időben a szuperhősfilm műfajának, amire mostanában már elsődleges célközönsége (a kis- és örök nagykamasz réteg) is csalódni vagy jobb esetben is csak unatkozni ül be.
Különösen igaz ez a DC filmes univerzumára, amit hiába népesítettek be a leghíresebb hősök (Batman, Superman), csak egy-egy pillanatra tudott kilépni a sokáig sikert sikerre halmozó Marvel árnyékából. Christopher Nolan viszonyítási ponttá vált Batman-trilógiája után Zack Snyder sötétnek és karcosnak szánt filmjei inkább csak felszínesen borongósak és fárasztóak lettek, a filmfolyam összekapcsolását a Marvel-féle Bosszúállók kasszarobbantása után szimpla kapzsiságból elkapkodták, a DC dolgaiba lépten-nyomon beleszóló Warner-fejesek rossz döntéseiből pedig tankönyvet lehetne írni: Így ne építs moziverzumot!
Hogy ilyen előzmények után az első Aquaman a DC-univerzum legsikeresebb filmje lett 2018-ban, az egyszerre volt kisebb csoda és teljesen logikus fejlemény. A félig atlantiszi, félig ember szuperhős nem számított bejáratott névnek, és nem is volt jelentős filmes előélete, egymilliárd dolláros álomhatárt is meghaladó bevétele – a Wonder Womannel együtt – azonban megmentette Az Igazság Ligája bukásába épp megroppanó stúdiót.
A képek forrása: MAFAB
Az Aquaman a Snyder-féle borongás tökéletes ellenszere volt, egy könnyed, pszichedelikus marhaság doboló polippal, cápákon lovagló rohamosztagosokkal, meg az elsüllyedt Atlantisz mítoszával, amit az Avatarból, az Indiana Jonesból és a Thorból mixeltek össze szemtelenül, mégsem lehetett rá haragudni, mert teljes mellszélességgel vállalta bárgyúságát. Jason Momoára szinte ráöntötték a sörivó, szörfös szuperhős szerepét, ráadásul az Aquaman egyike volt annak a kevés filmnek, amely képileg is izgalmassá tette a szuperhősködést, amikor a kamera hirtelen mozgásaival lekövette az ütéseket, repült, esett és bukfencezett, és anélkül is hihetővé varázsolta az emberfeletti erő létezését, hogy apró pixelekre zúztak volna vele egy kisvárost (operatőr: az első Pókembert is fényképező Don Burgess).
Csak hát azóta eltelt öt év, és ahogy arról sokfelé cikkeztek is, a köztes időben az elkerülhetetlen folytatás iránt „mélyebbre süllyedt az érdeklődés, mint maga Atlantisz”. Az Aquaman 2 az amúgy is peches DC-univerzum egyik különösen szerencsétlen filmje: premierjét egyszer a Covid, egyszer meg a Warner pénzügyi gondjai miatt halasztották el, ezért elterjedt a pletyka, hogy annyira rossz a film, hogy rejtegetik; a készítése során jelentették be, hogy ebben a formájában véget ér a DC moziverzuma, és A galaxis őrzőiről ismert James Gunn (majdnem) nulláról újragondolja az egészet; ráadásul elindult az Aquaman szerelmét játszó Amber Heard botránypere is Johnny Depp-pel, amiből kiderült, hogy a stúdió ki akarta rakni a színésznőt a filmből, amire exe, Elon Musk állítólag fenyegető hangú levelet írt a Warnernek.
Az Aquaman és az elveszett királyságról hamar kialakult az a benyomás – pláne a csúfosan elhasaló idei DC-filmek, a Shazam! Az istenek haragja, a Flash és a Kék bogár után –, hogy halálra van ítélve, mert ez lesz a DC elveszett királyságának az utolsó filmje, amiért senki nem akarja már vállalni a felelősséget az új vezetőségből, mert ott már a DCU-t megújító filmeken gondolkodnak.
Ehhez képest tényleg teljesen élvezhető az Aquaman 2, amiből hiányzik ugyan az első rész ezerszínű pszichedéliája, a víz alatti világ totálisan elszállt, Batman helyett a Sárga tengeralattjárót idéző hangulata, van viszont helyette egységesebb, horrorfilmes hangulat, a Tango és Cash-ről mintázott haverfilmes szívatás Momoa és Patrick Wilson között, a szuperhősöket a vízből kihozó, a szupererejüket sivatagban, vulkánban, jégbarlangban korlátozó, változatos helyszínek, és ugyanaz a laza marháskodás, ami az első részt is szerethetővé tette.
Az első Aquamannek szuper volt a felütése és egész jó a lezárása, a kettő között pedig mélyrepülés A smaragd románcát koppintó kalandozás Momoa és Heard bármiféle kémiát nélkülöző kettősével; a második részben a kezdés és a lezárás a kínos, közötte viszont jóval egyenletesebb a színvonal. Az erőltetetten poénkodó bevezetés mintha egy teljesen másik filmből került volna ide: a gyereket vállaló és azt Amber Heard háttérbe szorítása miatt a filmben kvázi egyedül nevelő Aquaman még azt is felveti az első tíz percben, hogy a szingli szülők az igazi szuperhősök, de aztán csak olcsó, szájba vizelős poénokra futtatja ki az egészet. Az atlantiszi szuperhőst infantilis kamaszként ábrázoló James Wannak pedig végig ez marad a hozzáállása a karaktereket akár el is mélyíthető fordulatokhoz, amiket következetesen kerül a filmjében.
A jogos bosszúvággyal fellépő és a globális felmelegedésnek jól befűtő Fekete Mantát például egy gonosz szigony szállja meg, így a családapává váló Aquamannel szemben az apját elvesztő Manta nem tud karakteres antagonistává, a szuperhős gonosz tükörképévé válni. A gőgös, hataloméhes Aquaman-tesó, Orm jellemfejlődése sem túl meggyőző, Patrick Wilson azonban így is ellopja a show-t, faarccal hozott komikuma jó ellenpontja Momoa túlmozgásos bohóckodásának. Az ő kettősük miatt működik a film, na meg azért, mert Wan a legképtelenebb marhaságból is pompás szórakozást tud rendezni – a végén ráadásul egy egészen megható pillanat is születik a testvérek összefogásából.
Tökéletesen jelentéktelen szuperhősfilm az Aquaman és az elveszett királyság, de pont ezért szórakoztat jobban a szuperhősködésnek általában túlzott jelentőséget tulajdonító DC-univerzumban. Kicsit olyan, mint a csótányburger, amit a film végén örömmel majszol el Patrick Wilson: papíron katasztrófa az egész, valamiért mégis könnyen lecsúszik. Jó, hogy véget ért ez a DC-univerzum, és jó az is, hogy épp az atipikus hősének számító Aquamannel – és még jobb, hogy a szuper humorú, szabályszegő James Gunn teremt majd egy új világot helyette. Remélhetőleg jobbat, okosabbat, viccesebbet – amiben, ha minden igaz, a régi arcok közül szinte egyedüliként Jason Momoának is meglesz a maga helye.