Revizor: Mi az, ami mostanában foglalkoztat?

Geszti Péter: Minden, ami zene, film, színház. A régi kulturális lap nevével válaszolva: Film, színház, muzsika. Érdekel még a kamaszodó lányaim élete, és minden, amiben pezsgés van.

R: Mi volt az a kulturális termék, ami az elmúlt időszakban inspirálóan hatott rád?

GP: A francia iskola mellett lakunk, így a gyerekeim odajárnak. Ennek köszönhetően a francia kultúrából sok minden beszivárog hozzánk. Megszerettem a francia popzenét, azon belül főképp Stromae és Maître Gims számait. De nagyon tetszik az is, amit itthon Azahriah csinál – az ő zenéje is a francia popzenéből indul ki, de kap egy érdekes csavart, amitől különlegessé válik.

R: Miközben Azahriah sok más zenei ágazatból is merít, azokat mixeli össze. A meglepő számomra az, hogy bár az ő zenéje igen heterogén, összességében mégis steril a hangzásvilága, profi és érzelemmentes.

Fotó: VIASAT3, Udvardi Attila

GP: Szerintem sok érzelem és sérülékenység van benne. A zsigeri kulturális reakcióink a pszichénk mélyéből érkeznek, azok határozzák meg, mi tetszik nekünk és mi nem. Persze, befolyásolják ezt a különböző közösségeink, a tanult mintáink is. Ebben a tekintetben nagyon elfogadó vagyok, mert én is sok negatív reakciót kaptam a munkámra az elmúlt harminc évben, és részben azt a következtetést vontam le, hogy nem érdemes kulturális gettókat építeni, hanem minél nyitottabbnak kell maradnunk mások alkotásaira. Közepesen aktív kultúrafogyasztóként főképp a mainstream érdekel, mert én is ezzel foglalkozom. Viszont igyekszem befogadó lenni az undergroundra is, mert abból szerzem a legtöbb inspirációt, hogy valaki valamit másképp csinál, mint én. Nagyon tetszett például Pintér Béla Marshall Fifty-Six című előadása, de a Barbie-filmet is nagyon szerettem, sokkal jobban tetszett, mint az Oppenheimer, pedig Christopher Nolan a kedvenc filmrendezőm. Kedvencem a Csillagok között című filmje is, ami fontos emberi-filozófiai kérdéseket vet fel a science fiction köpönyegét rántva magára, miközben az apa-lánya kapcsolat végtelen, időn és téren túli erejéről szól, aminek a neve szeretet.

R: Szerinted nem nehéz ebben a posztironikus korszakban úgy a szeretetről beszélni, hogy az ne legyen cringe?

GP: De, nehéz, másfelől nagyon könnyű cringe-nek nevezni bármit, ami elmúlt negyven éves. „Hiszen elmúlsz húsz és elmúlsz negyven, és elmúlsz lassan, szépen és csendben.” Akik most cringe-eznek, azok ugyanolyan cikik lesznek húsz év múlva, csak akkor másképp fogják hívni. De mit értesz pontosan posztironikus korszak alatt?

R: Hogy míg egy Geszti-szövegnél lehet érteni, hogy hol a határ a komoly és a vicces között, addig mostanra ezek a határvonalak teljes mértékig elmosódtak, és ez a jelenség egy egész generáció beszélt nyelvévé változott.

GP: Mostanra a világ belefulladt a saját abszurditásába. Ennek sok oka van, az egyik a social media. Hogy mindenkinek saját médiuma lett, amelyen keresztül látszódhat és kommunikálhat, alapjaiban változtatta meg a világot. Ez egyrészt demokratizálta a médiát, másrészt káros folyamatokat indított el, hiszen olyanok is rendelkeznek ma saját médiummal, nem is kevesen, akik konteókat vagy emberellenes, ordas eszméket hirdetnek vele. Régen egyszerű volt az élet: amelyik csapatnak drukkoltál, annak a szurkolóival beültél a saját törzskocsmádba, együtt dicsőítettétek azokat, akiket szerettetek, és együtt szidtátok azokat, akiket nem. A social media minden egyes kiskocsmát egybenyitott egy óriási kuplerájban, így most mindenki láthatja, hogy a többiek hogyan gyűlölik őt, és azt is megmutathatja, mennyire nem tudja elviselni, hogy mások különböznek tőle. Ennek természetes következménye, hogy hír- és véleménybuborékokat alkotunk, és nem vagyunk kíváncsiak semmi másra, csak arra, ami megerősíti a mi hitünket, világképünket. A globális abszurditást pedig sokadik hatványára emeli, ahogy Magyarországon élünk, ahol a politika is létrehoz egy mesterséges valóságot, amely pusztítóan hatékony eszköz a hatalom megszerzésére és megtartására, és semmi köze a hétköznapi életünk valósághoz. Ha pedig minden hazugság, akkor nem csoda, hogy létrejön ez a posztironikus korszak, hiszen joggal érzik úgy sokan, hogy nincs következménye semminek, és nincs tétje annak, hogy mit csinálunk.

R: Érintettük már a színház témáját, azt mondtad, a mainstreamet nézed belőle inkább, ezen a területen is alkotsz. Miért a musical műfaja érdekel téged alkotóként?

Fotó: VIASAT3, Udvardi Attila

GP: A dzsungel könyvét 1996-ban a Pesti Színház mutatta be, ahol én korábban gyerekszínész voltam. Akkor jó volt visszatérni kamaszkorom színhelyére immár dalszerzőként. Nem gondoltam, hogy amit csinálok, az a magasművészet kategóriájába tartozik, de az alkotócsapatok, amelyekkel dolgozhattam, bizony onnan érkeztek a közös munkába, és mindig sokat tanulhattam tőlük a színházról és az irodalmi igényességről. A nagyszerű Békés Pál által írt szövegkönyv például teljesen másról szól, mint Kipling műve vagy a Walt Disney adaptációja – ami általa megszületett, igenis irodalmi minőséget képviselt, és érdemes volt dalokkal felöltöztetni. A Pál utcai fiúknál hasonló volt a helyzet. Az eredeti mű legalább annyira tartozik a magyar irodalom szívcsakrájához, mint Petőfi életműve. A most Szegeden bemutatott Ezeregy éjszaka pedig olyan aktualizált narratíva, amely sokféle meséből áll össze. Azt hiszem, nekem sikerült valamit megőriznem gyerekkorom álmodozó játékosságából, és olyan témákhoz szegődök dalszerzőnek, amelyek nem haladják meg a képességeimet. Megjegyzem: nem olyan könnyű jó mainstreamet csinálni, és erre az a bizonyíték, hogy elég ritkán is látunk magyar példákat.

R: A Pál utcai fiúk musical a te ötleted alapján született. Az Ezeregy éjszakánál mi volt a helyzet?

GP: Dés László felhívott 2006-ban, hogy csináljunk az Ezeregy éjszaka meséiből egy darabot, és mire felocsúdtam, már fel is kérte Tasnádi Istvánt írónak. Elkezdtünk dolgozni a szövegkönyvön, de Laci egy kicsit elvesztette a türelmét, aztán más dolga lett hirtelen, úgyhogy kiszállt a projektből. Aztán, ahogy a darabban a dzsinn ül ezerkétszáz évig egy palackban, maga a szövegkönyv is hosszú éveket pihent egy fiókban, mígnem egy nap Tasnádi István felhívott, hogy mi lenne, ha mégis kezdenénk vele valamit. Bemutatta nekem Monori András zeneszerzőt, akit korábban nem ismertem, és akivel nagyon jól egymásra találtunk a munkafolyamat során.

R: Most újra egy színházba készülsz, ahova már visszajáró vendég vagy: a Best of Geszti című koncerteddel lépsz fel a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Ez mennyire rutinmunka számodra, és mennyire igényel hosszas, komoly felkészülést?

GP: A Margitszigeti Szabadtéri egy olyan hely, ahová szeretnek kijárni az emberek, és én is ezt a koncerthelyszínt szeretem a legjobban, annak ellenére, hogy a nézők székeken ülnek. Azt látom, hogy nagyon sokan visszatérnek évről évre, így fontos, hogy minden évben változtassunk a programon. Rutin is kell hozzá, habár ezt a szót én nagyon utálom, szívesebben nevezem gyakorlottságnak. Jól be kell gyakorolni ahhoz egy programot, hogy jó flow-ja legyen, és hogy ne arra kelljen közben figyelni, hogy hogyan áll össze technikailag az egész. Az idei előadásba beraktunk egy blokkot az új Vabadaba című előadásunkból, amit a Belvárosi Színházban fogunk ősztől rendszeresen játszani Váczi Eszterrel. Ezenkívül sok energiát fordítunk a koncert vizuális hátterének megújítására is. Fontos, hogy az ember mindig kitűzzön maga elé új kihívásokat, hogy a rutin unalmát és középszerűségét elkerülje.

R: Az újdonságkeresés az egész pályádat végigkíséri. Mintha körülbelül öt évig szeretnéd csinálni ugyanazt a dolgot, aztán mindig új utakat keresel.

GP: Még addig se! Ez egyfajta fegyelmezetlenség nálam. Igaz, abból fakad, hogy hamar megértettem: én egy rövidtávfutó-alkat vagyok. Száz-kétszáz méteren hatalmas energiával tudok teperni, de egy maratont nem tudok lefutni. Ugyanakkor nagy változás az életemben, hogy 2021-ben elutaztam a családommal három hónapra Balira, és ott közösen eldöntöttük, hogy másképp akarunk élni. Mióta hazajöttünk, azóta a reklámbizniszt lecsavartam a tevékenységeim között. Maximum szakértőként veszek néha részt benne, de már nem akarom elégetni az energiáimat arra, hogy egy termék vagy szolgáltatás eladásában veszek részt, helyette a szellemi energiáimat a zenére fordítom. Emiatt idén több mint ötven koncertem lesz, amennyi soha korábban nem volt, sem a Rapülőkkel, sem a Jazz+Azzal. Ennek nagyon örülök, mert ez valamiféle belső szabadságot teremt számomra, miközben kívül, a világban egyre inkább csökken a szabad cselekvés lehetősége.