Amikor az Empire filmes magazin 2020-ban az olvasók szavazatai alapján elkészítette minden idők legjobb filmes karaktereinek százas listáját, az első háromban két olyan hős is helyet kapott, akiket Harrison Ford keltett életre a vásznon: a harmadik helyen az ellenálhatatlan űrcowboy, Han Solo végzett, az első pedig a kalandvágyó régészprofesszor, Henry „Indiana” Jones lett. Ford nemcsak karrierje zenitjén, szexszimbólumként játszhatta el ezeket a karaktereket a harmincas-negyvenes éveiben, de idősebb színészként is lehetőséget kapott arra, hogy visszatekintsen rájuk (ahogy – az őt övező tisztelet jeleként – újra megformálhatta a Szárnyas fejvadász Deckardját is).
![]() Jelenetek a filmből |
Harrison Ford igazi filmsztár, Hollywood egyik legnagyobb elő ikonja, akihez generációk kötődnek érzelmileg, tehát elsősorban őt akarjuk látni a vásznon és nem azt a filmet, amelyben a főszerepet játssza. A jelenléte, a kisugárzása tölti meg egyediséggel ezeket az általa klasszikussá tett karaktereket, és bizarr módon ezt az Indiana Jones ötödik részénél (amelyet egyébként a Paramounttal kötött szerződés alapján kötelező jelleggel kellett elkészítenie az alkotóknak) mi sem bizonyítja jobban.
A rendkívül hosszúnak érződő két és fél órát egyedül Ford karizmája működteti, pedig elvileg mindent megkapunk a mozitól, ami egy Indiana Jones-filmtől elvárható. Változatos helyszíneket New Yorktól Marokkón és Szicílián át Görögországig. Az összes attribútumot (Fedora kalap, ostor, khaki ing); az elmaradhatatlan nácikat, élükön a faarcú Dr. Vollerrel (Mads Mikkelsen); a Macguffint, amely a hagyományhoz hűen egy misztikus erővel rendelkező ősi tárgy; és a klasszikus hármas felállást: Indy fegyverhordozói ismét csak egy nagyszájú nő (most a keresztlányát, Helenát alakító Phoebe Mary Waller-Bridge), valamint egy kiskamasz, Teddy (Ethann Isidore).
És az akciókból is bőven kijut, amelyek között akadnak visszautalások az előző részekre is (mint az észak-afrikai üldözés, vagy a százlábúakkal, kígyókkal való találkozás egy barlang mélyén); meg újabbnak tűnők is (menekülés az ünnepi felvonuláson lóháton, egyenesen a New York-i metróba és egy túlzottan eredetinek nem mondható küzdelem a száguldó vonat tetején).
Az ötödik rész egyébként épp ezzel nyit – és a közel fél órás akciójelenet rögtön zavarba is hozza a nézőt. A II. világháborúban járunk, Ford értelemszerűen fiatal régészprofesszor, aki a lopott műkincsekkel megpakolt, nácikkal zsúfolt vonaton véletlenül rábukkan Arkhimédész tárcsájára, amely egyfajta DeLorean időgépként (Vissza a jövőbe-filmtrilógia) funkcionál.
![]() A képek forrása: MAFAB |
Külön cikket érdemelne, miért rémes és a freudi kísérteties fogalmának tökéletes megnyilvánulása a digitális visszafiatalítás a filmiparban (a Lucasfilm állítólag az összes olyan felvételét, amelyben Ford valaha is szerepelt, beszkennelte, hogy a színészlegenda fiatalabb arcát elő tudja állítani).
A lényeg: a bevezető rész után kifejezett felüdülés, hogy megpillanthatjuk 1969-ben, a Holdra szállás és a hippik időszakában az idősödő Indyt egy széken félmeztelenül szunyókálni. A teste épp olyan, amilyennek lennie kell: megereszkedett, de romjaiban még mindig gyönyörű. És Ford is az, annak ellenére, hogy egy morcos, nyugdíjazás előtt álló öregembert játszik, akinek a tanítványai az egyetemen unják már az előadásait, és a reggeli kávéját whiskyvel issza. Egyébként pedig gyászol: a fia elhunyt, a felesége, Marion (Karen Allen) pedig beadta a válási papírokat.
Mondhatnánk, hogy innen szép nyerni, és egy újabb, utolsó nagy kalanddal feltámasztani a legendát, de az igazság az, hogy a kalandok kötelező elemként sokkal kevésbé érdekesek a befejező részben, mint az idős Indiana Jones alakja, valamint az, hogy miként viszonyul a saját nimbuszához, a megváltozott világhoz, az idő múlásához, ha tetszik: az öregedéshez.
A film egyébként ennek a kérdésnek a megválaszolása felé haladva egy kisebb csavart is beiktat az utolsó harmadban, aminek a következtében határozottan javuló tendenciát mutat (csak röpke két órát kell előtte kibírjunk…).
Egyszóval a befejező rész épp akkor a legjobb, amikor Indiana Jones alakján keresztül rákérdez a saját létjogosultságára is, vagyis arra, hogy van-e még a Marvel-filmek világában értelme egy ilyen régi vágású kalandfilmnek, vagy pedig ennek a műfajnak, Indy műtárgyaihoz hasonlóan, ma már inkább (film)múzeumban volna a helye? (Talán az sem véletlen, hogy a relikviába, amelyet a szereplők meg akarnak szerezni, könnyű belelátni egy celluloid filmtekercset is.)
A válasz a kérdésre sajnos az, hogy: nincs. Hiába James Mangold rendezése, akiről a korábbi filmjei alapján elmondhatjuk, hogy ért az akciószcénákhoz (az ötletgazdák, Steven Spielberg és George Lucas most csak producerként vettek részt a munkálatokban), a mozi csak felmondja a kötelezőt, de az Indiana-filmek lelkét, svungját, bájos ponyva jellegét már nem tudja visszahozni. Ahhoz pedig sajnos nem elég bátor, hogy új utakat keressen a megöregedett Indynek.