Hirdetés

VÁLTOZATOK SZÍNHÁZAKRA ÉS TEÓRIÁKRA

Imre Zoltán (szerk.): Alternatív színháztörténetek (Alternatívok és alternatívák)
2008. okt. 12.
Csaknem harminc tanulmányt tartalmaz az Imre Zoltán szerkesztette könyv, melynek alcíme nem publicisztikus szójáték, hanem tömör összefoglalása a vállalkozásnak. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

A kötet szerzői ugyanis úgy próbálják a magyar alternatív színházak, illetve színházi alternatívák történetét bemutatni, hogy egyúttal a színháztörténet írásának módszertanát is megkísérlik megújítani. Színháztörténet és színházelmélet egymástól elválaszthatatlanul fonódik össze majd’ ötszázötven oldalon. A mind markánsabbá és meghatározóbbá váló színháztudományi iskola reprezentánsai sajátosan „kétfrontos harcot” vívtak az utóbbi másfél évtizedben. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a tudományos berkeken belül a színházat, a színházi életben pedig a tudományt kellett elfogadtatniuk. Egyik sem könnyű feladat, s akár csak az utóbbi fontos etapjainak felidézése megtöltené e rövid recenzió kereteit. Így sommásan csak annyit állapítanék meg, hogy minden zökkenő ellenére a tudományos fronton több sikerélményben lehetett részük, mint a színházin. Ennek okai aligha pusztán a magyar színházi szakma sokat kárhoztatott elméletellenességében rejlenek; az összetevők az alkotói intenció romantikusan öntudatos szemléletétől kezdve a tudományos megközelítés óhatatlanul személytelen voltáig hosszasan sorolhatók. Vélhetően jelen kötet sem azzal a szándékkal íródott, hogy hidat verjen elmélet és gyakorlat közé. Következésképpen tudományos teljesítményként egyértelműbben ítélhető meg, mint az esetleges gyakorlati alkalmazhatóság, haszon felől. Mivel azonban a vállalkozás ez utóbbi szempontból sem lebecsülendő értékű, nem érdektelen e szempontból is elemezni a könyv írásait.

Imre Zoltán kötetszervező tanulmányának gondosan levezetett alaptézise a fejlődést feltételező, a színháztörténeti változásokat társadalomtörténeti konzekvenciákra visszavezető, közvetlen összefüggéseket feltárni igyekvő, a korszakolásokat többnyire a drámaszövegek mentén elvégző színháztörténet-írással azt a módszertant állítja szembe, mely az egész helyett a fragmentumokat próbálja megragadni, s e töredékeken keresztül láttatni a fordulatok, nekibuzdulások, reformok meg-megtörő, újraélénkülő, hol fényes eredményeket hozó, hol zsákutcába torkolló folyamát. S mivel a múlt színháztörténeti eseményeit, változásait a jelen horizontjából értékeli, értelmezi (újjá), vizsgálódásának éppúgy tárgyát képezik azok a színházi változások, fordulatok, melyeket mai szemmel látunk jelentősnek, mint a kortársak által feljegyzettek, kiemeltek.

S maga a könyv meg is valósítja e módszertant: a huszonkilencből huszonöt tanulmány a magyar színháztörténet egy-egy olyan eseményét, alkotóját, alkotását tárja elénk, aki/amely valamilyen szempontból ellépett a kor színházi kánonjától. Mind a törekvések irányát, mind a minőséget tekintve eltérő művek, művészek és folyamatok kerülnek így elemzésre, de kétségtelen, hogy az alapkoncepcióból kiindulva Molnár György szcenikai kísérleteinek éppúgy helye lehet a kötetben, mint a Thália Társaságnak, s Ascher Tamás Három nővére is békésen elfér az Arvisura mellett. Az alapvetés pedig nemcsak a teljességet, de még az arra való törekvést is kizárja – ezzel együtt van némi hiányérzetem a kimaradt alkotók és alkotások tekintetében. (S ha ezek egy része bizonyára szubjektív is, az azért bizonyos, hogy a tánc- és mozgásszínházi törekvések, kísérletek meglehetősen alulreprezentáltak a kötetben.)

imrealternativA tanulmányok kisebb hányada a régmúlttal, a 19. század második, illetve a 20. század első felének a színházi sztenderdtől elütő kísérleteivel, illetve – a még nem feltétlenül tudományos munkákban, hanem cikkekben, naplókban megjelenő – elméletcsíráival foglalkozik. Nagyobbik része pedig a közelmúlt, a hatvanas-hetvenes évek egymástól eltérő, de mégis összekapcsolódó, kortárs külföldi hatásoktól sem mentes, általában a két kellemetlenebb aczéli „t” mentén alakuló törekvéseit és a jelenbe hajló még közelebbi múlt, vagyis a kilencvenes évek rendezői színházának – színházi paradigmaváltásként értelmezett – kiteljesedését tárgyalja. S miközben az olvasó elérkezik Czakó Zsigmondtól Schilling Árpádig, elmélyedhet a kortárs színház- és irodalomtudomány meghatározó személyiségeinek teóriáiban, s élvezettel követheti, ahogy az egyes elméletekből a tanulmányok írói újabbakat szőnek, melyek segítségével próbálják egy-egy alkotás, alkotómódszer vagy akár alkotói pálya lényegét megragadni. Vegyes eredménnyel: van, hogy valóban megtermékenyítő erejű a képzet- és gondolattársítás, s az olvasót is a ráismerés, rádöbbenés élményével ajándékozza meg, de előfordul, hogy a választott kiindulópont meglehetősen önkényesnek érződik, s a tanulmány inkább egy eredeti észjárás lenyomatának tűnik, mint egy színházi probléma megragadásának. Hasonlóképpen vegyesek az írások stiláris szempontból is: gördülékeny, frappánsan fogalmazott, fölös kitérőkkel nem terhelt tanulmányokat éppúgy olvashatunk, mint kissé iskolás felépítésű, sokszor újrainduló, túl sok mindent megmagyarázó dolgozatokat. Utóbbi persze önmagában nem baj, hiszen a könyv érezhetően fontos feladatának tartja az elméletek közvetítését, s az sem hátrány, hogy tekintettel van a színháztudományi terminológiában kevésbé járatos olvasóra is. Ám eme „udvariasság” következtében gyakran alapfogalmak és közismert elméletek (pl. a logocentrikus színház derridai meghatározása vagy a Deleuze-Guattari-féle rizóma-fogalom) is hosszas kifejtést nyernek, ráadásul többnyire nem is egy írásban. (Ha már „udvariasság”, magam – meglehet, konzervatív és kényelmes módon – szívesen vettem volna inkább egy névmutatót.) Az ismétlődés, vagyis az, hogy bizonyos sarokpontot jelentő elméletek, módszertani tézisek, sőt, akár a gyakorlathoz kapcsolódó problémák refrénszerűen térnek vissza, nyilvánvaló velejárója a tanulmányokból építkező szerkesztési elvnek. Így a rutinos olvasó egy idő után szemrebbenés nélkül ugorhatja át a színház efemer voltáról, a pozitivista színháztudomány módszertani problémáiról vagy éppen a rendelkezésre álló színikritikák elégtelenségéről szóló sorokat – utóbbi esetében némi keserű mosollyal nyugtázva, hogy a szerzők számára a színházi kritika gyakorlatilag egyetlen mércéjét a dokumentumértéke, következésképp teoretikai célú felhasználhatósága jelenti.

Nem ez az egyetlen olyan pont, ahol az elméletalkotói tendencia és a napi színházi valóság elbeszél egymás mellett; az elméleti-gyakorlati összefüggések keresése, a magyarországi folyamatok és alkotások nemzetközi kontextusba emelése talán szükségképpen teszi esetenként zárójelbe a történeti, életrajzi tényeket; nem csodálkoznék, ha az írások egyik-másik szereplője meglepő újdonságokat is megtudna önmagáról a kötetből. Ám ennél jóval fontosabb, hogy az egymást átfedő, egymásra is hivatkozó írások összessége igen meggyőzően jelöli ki a vizsgált korszak magyar színházának tájékozódási pontjait, s láttatja egy-egy alkotó(csoport) tevékenységét a kor magyar és nemzetközi színházi normájának kontextusában. Így válnak átláthatóvá első látásra kevésbé nyilvánvaló összefüggések, melyekkel egy-egy törekvés a köztudatban élőtől eltérő megvilágítást is kaphat (legjobb példa erre talán az „őfelsége avantgarde-jaként” értelmezett Huszonötödik Színház). S a közvetett hatások, a nem feltétlenül tudatosuló felismerések érzékeny elemzése még azt is elfogadtatja, hogy hatással bírhatott valakire akár egy olyan külföldi alkotó tevékenysége is, akit valójában nem ismert. Az egymást erősítő, rokon szemléletű írások önkéntelenül is kirajzolják a maguk összefüggésrendszerét, mely leginkább az alkotói szemléletek egymásra hatásának, a konvencionálistól többféleképpen eltérő, de egymással bizonyos fokig rokonítható rendezői formakánonok elemzésének vizsgálatában rajzolódik ki.

Ebbe a rendszerbe természetes egyszerűséggel épülnek be a jelen meghatározó rendezőinek alkotásmódját vizsgáló írások éppúgy, mint a normán túllépő alkotói eljárásokat egy-egy példán keresztül demonstráló elemzések. Utóbbiak esetében a példa kiválasztása persze adhat vitára módot – már csak azért is, mert ebben az esetben a kiválasztott alkotás nem feltétlenül az adott alkotói pálya felől értelmeződik (mint például a Mozgó Ház 1003 szív című előadása) -, de itt maga a viszonyítási pont a fontos. Hiszen az itt megkezdhető diskurzus már távolról sem pusztán elméleti jellegű, hanem gyakorlati hasznú is. Az írások jelentős része amúgy is többrétegű; alkalmas az elméleti tájékozódásra, de akiről minden teória lepereg, az is sok újat megtudhat közismert alkotói pályákról, s elmerülhet olyan dokumentumokban, melyek kevésbé vagy alig ismert együttesek munkáját tárgyalják (mint a több átalakuláson és névváltozáson átmenő Utcaszínház vagy a Metanoia Különítmény). Mindez együttesen teszi alkalmassá arra a kötetet, hogy hidat, kapcsot vagy legalábbis vitaalapot képezzen elmélet és gyakorlat, színháztudomány és színházi szakma között. Az már más kérdés, hogy a két oldal reprezentánsai miként és mennyiben ambicionálják ezt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek