Ám éppen ez a koncert példázta napnál világosabban, hogy nem a neveken múlik minden, még akkor sem, ha abszolút megvan a fedezetük. Félreértés ne essék: Rados és Kocsis, továbbá – ezúttal kisebb szerepben – Kelemen semmiféle csalódást nem okozott, éppen ellenkezőleg. A koncert tetőpontja azonban egy olyan előadás volt, amely legalábbis általam nem ismert, és ráadásul alkalmi formációt alkotó művészek nevéhez fűződött; az ilyen nem várt ajándék pedig mindig nagy öröm. 

José Gallardo

Ámde ne vágjunk az események elébe. A program egy többé-kevésbé kuriózumnak számító darabbal, Puccini vonósnégyesre komponált Krizantémok című gyászzenéjével kezdődött, Mihail Ovruckij, Kokas Katalin, Kelemen Barnabás és Jonathan Cohen kissé talán súlytalan, de hajlékony előadásában. Ezt Schumann Fantasiestücke sorozata követte gordonkaátiratban, Kokas Dóra és José Gallardo tolmácsolásában. Gallardo zongorázását a kulturáltság, a finom billentés és a dallamformálás tette rokonszenvessé; Kokas Dóra játékában is az éneklő játék, továbbá a gyors szakaszok lendülete tetszett elsősorban. Intonáció tekintetében azonban hagyott maga után kívánnivalókat, s ráadásul úgy éreztem, hogy hangja beszorul, nélkülözi a magvasságot, és ezzel játéka szűk keresztmetszetűvé válik. 

Ezt követően azonban a hangverseny első nagy csúcspontjához érkezett a Kurtág Játékok–Jelek–Üzenetek sorozatából válogatott eredeti kompozíciók és Bach-átiratok Rados Ferenc és Kocsis Zoltán általi előadásával, melynek során a mottóul szolgáló Pilinszky-verseket Mácsai Pál mondta el, s egy darabban ütőhangszereken Rácz Zoltán és Holló Aurél is közreműködött. A különös gonddal, szuggesztív dramaturgiával összeállított sorozatban tíz darab kapott kelyett, egyfelől az Hommage à J. S. B. és három Bach-átirat, négy Pilinszky-darab és két további mű, a humorával kontraszt-funkciót betöltő Veszekedés és a záró, mélységesen megrendítően játszott Bornemisza-parafrázis, a Virág az ember….  De az egész sorozat a Kurtág-játék magasiskolája volt, kozmikus erejű és gazdagságú, a bachi és kurtági világot lélegzetelállító egységbe ötvöző, nagyszerű teljesítmény a maliciózus Veszekedéstől a fenséges Allein Gott in der Höh’ sei er és a hasonlíthatatlan finomságú Responzórium középponti helyzetű kettős csúcspontjáig, az O, Lamm Gottes, unschuldig végtelen nyugalmáig és a Keringő kőbe fagyott libbenéseiig. 

Alina Pogostkina

Szünet után ismét tömény gyönyör következett: a José Gallardo (zongora), Ábrahám Márta és Alina Pogostkina (hegedű), Gilad Karni (mélyhegedű) és Jan-Erik Gustafsson (gordonka) által előadott Schumann-zongorötös. Egészen kivételesen magas színvonalú, minden ízében átgondolt, kontrollált és összehangolt, üresjárat nélküli, rendkívül gazdag és élő előadást hallhattunk, amelyben például az eddig kísérő szerepben hallott Gallardóról kiderült, hogy milyen intenzív, összetartó erejű kisugárzással bír, hogy minden pillanatban a lehetőségek sorát tartja nyitva ahhoz, hogy a zene és a partnerek pillanatnyi sugallataira a legalkalmasabb módon válaszolhasson, s hogy a zenei kontroll milyen gáncsolhatatlan technikával párosul esetében. Külön tanulmányt igényelne továbbá Karni fenomenális brácsázása, amely rendre felejthetetlen pillanatokkal ajándékozta meg a hallgatókat, legelőször mindjárt a nyitótétel főtémájában, amelyben mindannyiszor hangban, formálásban olyan tökéletesen vette át a dallamot a csellistától, hogy az egyetlen hangszer illúziója abszolút tökéletes volt. Ehhez persze Gustaffson teljes koncentrációjára és jelenlétére is szükség volt, de a gyönyörű hangon játszó, elementáris szépségű szólókkal is előrukkoló gordonkás méltó társa volt kollégájának. Említhetem továbbá Pogostkina mindvégig rendkívül intenzív jelenlétét és néhány mellbevágóan kifejező hangszínválasztását is; Ábrahám Márta pedig legfeljebb hangi tömörség tekintetében volt valamivel halványabb a többieknél, egyebekben ugyanazzal az intenzitással vállalt részt a produkcióból, és járult hozzá ahhoz a ritkán hallható hangzásbeli és zenei homogenitáshoz, amelyet megcsodálhattunk. Ebben a végtelenül élő, lélegző, organikus előadásban a Schumann-kvintett sohasem sejtett titkai váltak hallhatóvá, fontos elem, karakter, pillanat súlya el nem sikkadt, s mindehhez különleges fűszerként szolgált a kivitelezés perfekciója, például amikor a zongora és a brácsa könnyedén gyöngyöző, párhuzamos skálamenetei valóban úgy simultak egymásba, mintha egyetlen hangszer játszotta volna őket.