Kincses Réka darabja – Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza, talányos cím, bár kicsit túl hosszú és túl talányos – úgy kortársi és jelen idejű színház, hogy néhány éve már ismerős, és itt lesz velünk még jó néhány évig minden eleme, lesz időnk megtanulni elviselni, hogy ne mindjárt megbarátkozást mondjak.

Multikulti van, a helyszín Berlin, persze, a multikulti európai fővárosa. Ez az egyik probléma. Külföldre szakadt lány, német élettárs, otthon, vagyis Erdélyben maradt szülők, hogy is érthetnének szót egymással. Ez a másik probléma. Nyelvi összeférhetetlenség, és nem csak úgy, hogy német, magyar (és erdélyi tájnyelvi), meg angol szavak röpködnek egymás közt, hanem a jelentés, az vész el valahol, míg egy szájtól egy fülig ér. Ez a harmadik probléma. Ki-ki cipeli a maga feldolgozatlan múltját, Trianontól Ceaușescuig, ellenállástól megalázottságig; avagy nemzedéki vetületben a szeretethiányt és a tehetetlenséget, házastársi viszonylatban a jóbant meg a rosszbant.

Mindenre lehetne mondatokat idézni a darabból. És mindennek az ellenkezőjére is. Ugyanis a szereplők reflektálnak – ritkán önmagukra, gyakran egymásra. Nem akar itt senki családi balhét a karácsonyi ünnepen, mégis az készülődik; vagy abból, hogy ez a trendi félkész loftlakás (Sós Beáta díszlete) nagyjából alkalmatlan lakótér, vagy abból, hogy az anya kocsonyát főzne a vega vőjelöltnek, vagy abból, hogy a lány kis kurd menekültet hozna haza az ünnepre a munkahelyéről, vagy abból, hogy a fiú feleségül kéri a lányt, akinek nemrégiben abortusza volt, amiről senki nem tudott, vagy abból, hogy az apa végre lejátszaná a családi hallgatóságnak a forradalmi ügyvédbeszédét a hősi múlt igazolásaképpen – vagy akármiből.

Znamenák István és Csákányi Eszter

Mindezen persze mi, a közönség jókat nevetgélünk, hiszen vicces, hogy mennyire inadekvát rengeteg megszólalás. Még az is vicces, ahogy az anya lenyomja a vegytiszta rasszista és menekültellenes dumát, ahogy négerezik és kisebbségezik egyszerre, mert persze az erdélyi magyar kisebbség gyönge és fájó pontja neki, és ahogy a lánya ennek az ellenkezőjét tolja, a fennkölt empátiás szöveget. Mert valahogy ott rezeg a levegőben, hogy egyik sem igaz, hogy mindegyik csak felszín és hamis felszín.

Itt már az alakításokról beszélek, meg hát arról a külcsínről, amit a jelmezek, Kálmán Eszter jelmezei ezekhez hozzápakolnak – az Örkény Színház parádés szereposztásban állította ki a darabot. Amikor leírnám – le is írom –, hogy a tejfölt Csákányi Eszter Csöpije viszi el, rögtön hozzá kéne tennem, hogy ebben az elvivésben jókora szerepe van Znamenák István Gézájának, aki igyekszik fékezni Csöpi túlhabzó kritikai attitűdjét, és közben csak olajat önt a tűzre. Bámulatos, ahogy Csákányi összkomfortosan belakja a figurát, külsőleg, belsőleg, beszédben és gesztusokban is. Znamenák meg maga a férji beletörődés, szeretettel és belefáradással.

Szandtner Anna valahogy külsőleg, frizurában is fölvette ezt a Berlinbe cuccolt, erdélyi gyökereitől szabadulni akaró önkénteskedő figurát, ezt a Lujzát, aki szép szisztematikusan elsajátította az összes kelléket, a szelektív hulladékgyűjtéstől a német élettárson és félkész loftlakáson át a menekültügyi önkéntességig. Ennek megfelelően minden és mindenki idegesíti: nemcsak a múltat és a gyökereit megtestesítő szülők, de a fölvett viselkedés és a hozzá tartozó élettárs is.

Szandtner Anna (a háttérben Znamenák István). Fotó: Horváth Judit.

Filip, az egyetlen szereplő, aki otthon lehetne ott, ahol van, merő igyekezet és alkalmazkodás a nem éppen mindennapi körülményekhez és figurákhoz. Még magyarul is ért és beszél valamennyit, sőt, énekel is, sőt, káromkodik is magyarul, hogy kedvére tegyen a vendégeknek, iszik is, bár nem iszik, eszik húst is, bár nem eszik húst – Mesés Gáspár remekül keveri az igyekvést és a botladozást.

A balhé persze kirobban – Kincses Réka a darabban is, a rendezésben is szépen megágyaz neki. És akkor apránként, dramaturgiailag épp a kellő fokozatossággal a visszájáról a színére fordulnak a dolgok, mert egy dolog a rasszista duma, és egy más dolog a segítségre szoruló menekült, az élő, a húsvér kongói nő, Dyssou Bona alakításában… Amikor már sok a pia, kiélesednek a szövegek és viselkedések mögötti valódi karakterek – ez is mulatságos és szomorú egyszerre.
Tán ez a vegyület, a már-már bohózati elemek és a komor traumaörökségek mesteri kézzel kikevert egyvelege a darab és az előadás legfőbb jellemzője. Nem kell ahhoz sem Berlinbe menni, sem Erdélyből jönni, hogy egy-egy részletében magunkra ismerjünk. Ehhez persze meg kell nézni – ámde érdemes.

Az előadás adatlapja a színház honlapján, itt található.